Utószó és mosoly

Utószó gyanánt muszáj egy pár szót ejteni a PIC személyzetéről: nővérekről és orvosokról.

A fenti történetet nyilvánvalóan olyan szemmel írtam, ahogy egy gyermekéért aggódó anya látja, értékeli a körülötte zajló dolgokat. A sok kellemetlenség, kínzás, fájdalom és gyötrődés sajnos mind-mind szükséges és elkerülhetetlen rossz volt, és abból adódtak, hogy Vendel óriási komplikációk között és korábban született. Beteg volt, gyógyítani kellett. S ez sajnos nem történhet idilli körülményei között egy légzészavaros koraszülött esetében.

A Péterfy Kórház Újszülött Intenzív Osztályán dolgozó összes orvosról és nővérről (kivéve a főnővért, de ő szerencsére sosem volt a babák között) csakis a legnagyobb tisztelettel tudok beszélni. Messzemenő emberséggel és empátiával kezelték a helyzeteket, mindent megtettek a babákért, a gyógyulásért, az anya-gyermek kapcsolat körülményekhez képest maximum kibontakozásáért, ésszerű határokon belül rugalmasan is alkalmazkodtak az igényekhez, és minden támogatást megadtak nekünk, szülőknek.

… és a poénok, hogy ne maradjanak le, mert persze nevetni MINDIG lehet:

Szülés másnapján délután, amikor kínlódom fel magam az ágyban, és küzdök az ülő helyzetért, amit sikerül végre elérnem, mondom:

-          „De legalább nem vágták fel a seggem!”

-          „Még hogy nem ér semmit a gátmasszázs!”- mondta Peti.

 (Arra utalt, hogy én – spontán szülésre készülve – a majdani gátvédelem érdekében bőszen végeztem otthon a gátmasszázst, azonban voltak olyan vélemények, hogy a terhesség alatt alkalmazott gátmasszázs nem ér semmit, semmivel sem járul hozzá a gátvédelem sikeréhez.)

Szintén szülés utáni napon történt, a közérzetem a béka segge alatt volt, és kb. úgy is néztem ki, mint aki a halálból menekült. Krétafehér voltam, borzasztóan fel voltak dagadva a végtagjaim, dagadt volt az arcom, nagy volt a hasam, rajta egy kb. 28 centis vágással bekötve, katéter lógott belőlem, két branül a kezemben, alvadt vér éktelenkedett rajtam mindenhol, a hajam cafatokban, óriási betét a lábam között. És kb. utolsó sorban a teljes alkarom befeketedett/belilult attól a küzdelemtől, amit a mentősök végeztek, míg vénát nem találtak. Peti engem nézve megszólal:

„Ne hozzak valami kenőcsöt a karodra?” :D:D

(mintha ez lett volna az egyetlen „szépséghibám!”, mintha nem néztem volna ki amúgy is úgy, mint Frankenstein unokája)

Talán az ottlétem alatt a legviccesebb sztori akkor történt, amikor a Mama Szobában pár nap után új szobatársat kaptam, Szandra személyében. Nagyjából elmondtam neki, mi hogy működik, milyen szabályok vannak, majd odaadtam neki a TV távirányítóját, mondván, hogy én úgy sem nézek TV-t, de ő nyugodtan tévézzen bármikor, amikor csak akar. Kérdezte, hogy miért nem nézek TV-t. Mondtam, hogy mert semmilyen értelmes dolog nincs a TV-ben, amit érdemes lenne megnézni. Otthon sem nézünk TV-t – fejtegettem tovább. Azt az egy-két műsort pedig, ami esetleg érdekel, azt le szoktuk tölteni, és egyben, megszakítások nélkül megnézzük a számítógépen. Mert ha van is véletlenül normális műsor, az is nézhetetlen: szanaszét van szabdalva a reklámszünetek miatt.

Később beszélgettünk, egymásról érdeklődtünk, megkérdezte, mivel foglalkozom. Elmondtam neki, majd én is megkérdeztem, mivel foglalkozik. És válaszolt:

-          Én az RTL Klubnál dolgozok.

-          És mit csinálsz az RTL Klubnál?

-          Reklámos vagyok.

Megemlítendő még a PIC főnővére (akit magamban csak „Főnéninek” hívtam a Száll a kakukk fészkére c. könyv főnővére után szabadon), akihez hasonlóval még nemigen találkoztam. Nem volt elég, hogy mindenkivel bunkó volt, nővérekkel, orvosokkal, de a Mama Szobás anyákkal olyan stílust engedett meg magának, mint a legostobább pedagógusok egy diáktáborban a legcsintalanabb gyerekekkel szemben.  Képes volt úgy ordítani velünk, betegekkel, mintha vásott, engedetlen kölykök lennénk.

Véletlenszerűen be-benyitott a szobákba „ellenőrzés” címén, és aztán mindenért kiabált, de szó szerint mindenért, azért is, hogy miért van ásványvíz az asztalon, meg miért nem üres az éjjeliszekrény teteje, miért teszünk rá dolgokat.

A non plus ultra akkor történt, amikor fejés után nyitott be a szobába (különben akkor sem zavartatta magát, amikor fejéskor lábatlankodott), és éppen tettem el a tejet a hűtőbe. Ránézett az ágyamra, ahol ott voltak a melltartóbetéteim, amiket fejés közben kivettem a melltartómból. Erre elkezdett ordítani, hogy milyen undorító dolgot csinálok, odateszem az ágyra a melltartóbetétet, aztán ráülök majd a piszkos seggemmel, és visszateszem a melltartómba a mellemhez, és azt a mellemet meg odaadom a gyereknek.

Na akkor már úgy gondoltam, hogy kinyitom a számat, és megsemmisítem ezt a kivagyi nyanyát - amit különben erőfeszítés nélkül meg tudtam volna bármikor tenni - , de annyira szinten aluli volt a stupidsága, hogy nem tudtam felszívni magam rajta, nem tudtam felkapni rajta a vizet. J Szóval nyitottam a számat, hogy okozzak neki minimum pár rossz éjszakát egy beszólással vagy egy agyvérzést, de ránéztem az oktondi fejére, és arra gondoltam, hogy mekkora hülyeséget mondott az imént, és kitört belőlem a nevetés, és belenevettem a arcába. J

(Érdekes egyébként, hogy mennyire egyenlőek lesznek az emberek egy ilyen helyzetben, a Főnéninek mindenki csak egy rossz beteg volt, aki vét a házirend ellen, korra, nemre, iskolázottságra, bármire való tekintet nélkül. És ami főként érdekes volt, az az, hogy a legtöbben tartottak ettől az ostoba, üres tekintetű, nevetségesen fontoskodó, sulykot rendszeresen elvető nőtől, amivel aztán csak tovább növelte vélt és valós hatalmát)

És az utolsó:

Miután kikértem magamnak azt, hogy azért kellene bent maradnunk még Vendellel a kórházban, mert csúnyán sebes az orra, és kenegetni kell, és pufogtam azon, hogy tán csak én is be tudom kenni a saját gyerekem orrát Neogranormonnal, nem kell ahhoz kórházban lenni stb, stb…

Szóval miután haza is engedtek a háborgásom folyományaként, itthon napok teltek el úgy, hogy amikor végeztünk Petivel a gyerekek körüli esti teendőkkel, majd mi is lefeküdtünk, valamelyikünk mindig megkérdezte:

„Te, bekentünk mi ma Vendel orrát?

Én biztos nem.

Én sem”

:D