Elmondhatatlanul fáradt voltam, a
fizikai regenerálódásra semmi időm nem jutott, annak ellenére, hogy nagyon
sokat kellett volna pihennem a vérveszteség miatt, hiszen a transzfúzióval csak
a közvetlen életveszély elhárításához szükséges vért kaptam meg, a többi a
saját regenerálódásomra volt bízva. De a napjaim nem álltak másból, mint a
PIC-es látogatásokból és a fejésekből. A látogatási idő kapcsán egyre több
rugalmasságot engedtek, nem ritkán másfél órákat is Vendelnél voltam, és mivel
ciciből etetni ez idő alatt nem tudtam, a fejések a Vendellel eltöltött
látogatási idők után következtek. Mire végeztem, lassan a következő látogatásra
készülhettem, közben még alap fizikai szükségletek (evés, ivás, zuhanyzás)
kielégítésére volt éppen csak időm (ha látogatóm jött hozzám, akkor ezekre
sem), alvásra, pihenésre pedig semmi.
A fizikai közérzetem a melleim
túltelítődései is negatív irányban befolyásolták, akárcsak Lilivel, most is
iszonyúan megszenvedtem. Rettenetes fájdalmaim voltak, a mellem gyulladt,
sebes, vörös és nagyon-nagyon fájdalmas volt, kősziklaként megkeményedett,
nagyon csúnyán ödémás lett a mellbimbóm (szintén a túltelítődés miatt), így a
fejés irtózatos fájdalmakkal járt, és semennyi megkönnyebbülést nem hozott. A
szoptatási tanácsadó is csak szívből sajnálni tudott, segíteni nemigen,
mondván, hogy ilyen mértékű túltelítődést nagyon ritkán látni. Literszám
hordtam a tejet már akkor is a PIC-re, amikor még Vendel adagja 10-15 ml volt.
De a melleim ugyanolyan kemények és fájdalmasak maradtak.
A lelkemben lévő káosz azonban
messze meghaladta a fizikai állapotom ramatyságát: rettenetesen hiányzott Lili,
a szívem szakadt meg, amikor rá gondoltam, hogy milyen zaklatott volt, amikor
elhozott a mentő, milyen rossz lehet neki egy hete nélkülem, mik járhatnak a
kis fejében, de a szívem szakadt meg Vendelért is, akihez közelebb voltam
ugyan, de akitől szintén el voltam szakítva.
Már több alkalommal mondták
korábban, hogy Vendelnek nagyon gyengék a vénái, és sajnos minden nap eldurran
neki az, amibe az infúziót kapja, s minden nap újat kell neki szúrni, ami
nagyon nehéz, amivel nagyon megszenvednek. Mindezt azért mondták el nekem több
alkalommal is, hogy vigyázzak nagyon a branüljére – ami tényleg mindig más
helyen volt a kis testén – amikor kiveszem az inkubátorból. Vigyáztam is mindig
nagyon, de (szerencsére) az elmondottakba nem gondoltam bele.
Aztán az egyik alkalommal, amikor
Vendelhez mentem, meglátogatni/megetetni őt, az orrom előtt becsukták a PIC ajtaját.
Csodálkoztam, hiszen látogatási idő volt, olyankor sosem zárják be az ajtókat
az anyukák elől. Benéztem az ablakon, és láttam, hogy vannak benn anyák. Szóval
nem vizit van, mert akkor a bent lévőket is kiküldték volna. Aztán
meghallottam, hogy egy baba szívettépően, keservesen sír. Nem kellett hozzá sok
idő, hogy megismerjem a saját gyerekem hangját. Úgy sírt, teljes erejéből, teli
torkából, aminél jobban egy baba nem tud sírni, aminél keservesebbet nem lehet
elképzelni. Iszonyú volt hallgatni, kővé dermedtem, el sem tudtam képzelni, mi
lehet vele, de az azért gyorsan leesett, hogy direkt zártak ki, látták, hogy
itt vagyok, és bármi történik bent, nem akarják, hogy lássam. 200 lett a
vérnyomásom, Vendel sikított és visított, és én elkezdtem zihálni, és alig
kaptam levegőt, zokogni kezdtem és dübörögni az ajtón. „Egy kis türelmet
kérünk, Anya, éppen vénát szúrunk!”- szóltak ki a zárt ajtón keresztül. 10 azaz
tíz hosszú percen keresztül hallgattam a folyosón a gyerekem kínok közti
visítását, ordítását, miközben kínomban fel-alá futkostam a folyosón, ököllel
dübörögtem az ajtón, zokogtam és könyörögtem, hogy engedjenek be hozzá. Támasza
akartam lenni a nehéz helyzetben, a karomban akartam tartani, vele akartam
lenni akkor is, amikor bántják. És nem lehetett, mert nem engedték.
Nagyon-nagyon hosszú idő múlva kinyílt az ajtó, hogy most már bejöhetek.
Hangosan sírva estem (csak szavakkal) a nővéreknek, hogy hogyan képzelik, hogy
szándékosan kizárnak, az én gyerekem van bent, nem az övéké, jogom van megvédeni,
megvigasztalni őt. Hangosan, hisztérikusan zokogtam, alig bírtam beöltözni,
hogy bemehessek Vendelhez, annyira remegtem. A nővérek azonnal nyugtatgatni
próbáltak, hogy elég az, amin keresztül mennek az anyák, higgyem el, az ilyen
dolgokat jobb, ha nem látom, nagyon nehéz vénát szúrni egy ilyen kicsi babának…
Ez a látvány nem az anyáknak való, jobb, ha nem látom… „Jobb? Kinek jobb?”
Kiabáltam. „Nem én vagyok itt a fontos, hanem Vendel. Neki hogy lehet jobb, ha
nincs mellette az anyja?„ Kiabálva sírtam. Közben bementem Vendel szobájába, a
kezembe adták, „Puszilgassa gyorsan össze ezt a kis drágát” - mondták. Leültem,
az ölemben Vendellel, a hisztérikus sírást nem bírtam abbahagyni, a nővérek
simogattak és nyugtattak, de olyan görcsösen sírtam, hogy már én magam is azt
hittem, hogy innen egyenesen visznek a pszichiátriára. Vendelt magamhoz
öleltem, puszilgattam, ő is sírt és hüppögött. A fejében valóban ott volt a
frissen beszúrt branül. Nagyon-nagyon-nagyon sajnáltam, hogy egyedül kellett
lennie. Csak azt éreztem, hogy nem normális dolog, hogy egy csöpp baba az anyja
nélkül kell legyen.
Nem bírtam megnyugodni, teljes
testemben remegtem, a fejemben lüktetett a vér, a testemet rázta a hangos
zokogás. Kimentem az osztályról, fogtam a telefonomat, felhívtam Petit, de
annyira sírtam, hogy alig értette, hogy mit mondok. Azonnal bejött a kórházba
(a munkahelyét otthagyva), és órákig zokogtam a mellkasán. Azt éreztem, hogy az
idegeim – pillanatok kérdése és – azonnal felmondják a szolgálatot, összeesek,
meghalok, nem bírom tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése