Ekkor már minden alkalommal én
etettem (immár cumisüvegből), és tettem tisztába, és én mértem le, mennyit
evett. És amikor már nem volt cső az orrában, megpróbálhattam szoptatni is.
Nemigen ment szegénynek, de legalább mellen lehetett. Bár igen gyorsan rosszul
lett a kabinoxigén nélkül, de amint jelezni kezdett a gépe, azonnal rátettem az
arcára az oxigénmaszkot, amitől rögtön felszökött újra a szaturációja. Persze
nem volt jó őt így látni, tudni, hogy még mindig beteg, hogy gyakorlatilag
oxigén nélkül még mindig megfulladna, de már nagyon-nagyon sokat haladtunk, és
próbáltam erre koncentrálni. Az orra nagyon-nagyon csúnya volt, és csúnyán
váladékozott, így az evések előtt le kellett szívni, ami nagyon fájt neki, de
ez még mindig kevesebb kínzás volt, mint ha állandóan cső lenne az orrában.
Hagytam neki időt a
kabinoxigénhez akklimatizálódni, nem siettettem őt. Majd megkértem, hogy most
már szép nagyokat lélegezzen, teljes tüdőfelülettel, szívjon annyi oxigént,
amennyit tud, és akkor már nem lesz szüksége egyáltalán plusz oxigénre, és akkor
már nagyon közel kerülünk a célhoz, és haza vihetjük.
A következő reggel azzal
fogadtak, hogy elfordul a kabinoxigéntől (egy oxigén maszk volt betéve, amin
keresztül fújták az inkubátorba az oxigént), nem igényli azt, a lehető
legtávolabb helyezkedik a maszktól, holott eddig rá volt cuppanva.
Kivettem szeretgetni, szopizni,
és egyetlen egyszer sem riasztott a pulzoximéter, gyönyörűen szaturált, irtó
büszke és hálás voltam. Aznap az összes látogatás így telt, másfél órákat volt
a kezemben, s egyszer sem lett rosszul. De még nem merték lekapcsolni az
oxigénjét, csak két nap múlva. De Ő addig is stabilan bizonyította mennyire
stramm gyerek, soha többé nem csipogott a gépe…. J Lekapcsolták az
oxigént, és kikerült az inkubátorból. A világ legboldogabb embere voltam.
Közben áttértünk a következő
feladatra: most, hogy már rendben van a légzés, eleget kéne enni, el kell
kezdeni hízni, és akkor megszabadulhatunk attól a fránya infúziós táplálástól.
Már szinte meg sem lepődtem
annyira, de ahogy ezt megbeszéltem vele, előírt adagján felül teljesített az
evésben, és onnantól kezdve minden egyes etetésnél minimum az előírt adagját
megette, de inkább túlteljesítette. Villámgyorsan hízni kezdett. Az infúziót
szép lassan csökkentették, már nem ment egész álló nap, aztán már csak naponta
pár órát és még kevesebbet, majd az orvos megállapította, hogy nincs többé
szüksége az infúziós erősítésre. A branül még két napig benne volt, arra az
esetre, ha visszaesne a táplálkozási kedve, de én akkor már biztos voltam
benne, hogy nem fog, mert megbeszéltem vele. Hiszen meg akartuk szabadulni a
branültől is, hiszen meg akartunk gyógyulni, hiszen haza akartunk menni.
És így is lett, kivették a branült.
Még akkor utoljára végignéztem, ahogy a hajas fejbőréről tépik le a ragtapaszt,
és ő keservesen sír. L
De utána már nem volt cső, nem
kellett szenvednie, nem kellett hímes tojásként hozzányúlnom, már csak a pulzoximéter
volt a lábán, de az nem fájt neki, és bármikor lecsatolhattam róla, amikor ki
akartam venni. Lehetett „gyömöszölni” Őt, anélkül, hogy kicsúszna valami,
megszúrná valami, csipogni kezdene valami. És ettől a ponttól kezdve Vendel
fürdetésében is közreműködhettem esténként.
Egy-két nap múlva, mivel
gyönyörűek voltak a szaturációs értékei is, levették róla a pulzoximétert is, s
már csak légzésfigyelő volt az ágyában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése