Vendel légzése javult, ugyanakkor
kiderült az is, hogy a CPAP nagyon csúnyán kisebesítette az orrát, a teljes
orrnyálkahártyáját, ami nagyon-nagyon fájt neki, csúnyán váladékozott, és így
még jobban utálta az immár vékony csövet, mert egyszerűen fájt neki, ahogy a
gyulladt, sebes és vérző nyálkahártyájába fel volt dugva. Ezért még jobban küzdött
ellene, és a garatoxigén vékonyka csövét könnyedén ki is tudta húzni az
orrából, akkor azonban kíméletlenül visszatuszkolták neki, komoly fájdalmat
okozva, és ilyenkor szívettépően sírt…… és sírt az anyai szív, és sírt az ember
belül, hogy mindezt egy védtelen gyermeknek át kell élnie. Utáltam látni, ahogy
hárompercenként kikapja magának a csövet, ahogy AZONNAL csökken a szaturációja,
elszürkül, majd riasztani kezd a gép, mert cső nélkül nem kap elég oxigént,
ahogy jönnek a nővérek és visszatuszkolják neki, ahogy visít és ordít. És a
sírás olyan sírás, amiről érzi az ember, hogy az éles fájdalom okozza, hogy
tényleg fáj neki, nagyon fáj neki, hiszen tiszta dagadt, sebes és gyulladt az orra,
véresen váladékozik, és oda újra bedugják azt a műanyag valamit, ami újra és
újra felsérti ennek a védtelen kis léleknek az amúgy is fájó nyálkahártyáját.
Többtucatszor végignéztem mindezt, majd azt is, ahogy lassan abbamarad a gép
riasztása, emelkedik a szaturáció, Vendel újra rendesen kap levegőt…. Amíg újra
ki nem tépi magából, és kezdődik minden elölről. Borzasztó látvány volt. Úgy
éreztem, egy percig sem bírom tovább, minden egyes látogatási idő azzal telt,
hogy vagy 25-ször végignéztem ezt a borzalmat, a kínzások kínzását, a gyerek
vergődését, és szomorúan láttam, hogy gyakorlatilag fél percet sem bír a cső
nélkül. Mikor lesz ennek vége? Egy pillanatig se tartson már!!! Darabokra hulló
szívvel gondoltam bele, hogy nem csak azokban a félórákban szenved ennyit a
babám, amikor itt vagyok és látom, hanem egész álló nap. És a nővér is
megmondta, hogy azért nem szereti a csövet, mert „NAGYON-NAGYON fáj az orra”.
Ekkor már gyakorlatilag bármikor
kivehettem Őt az inkubátorból, így míg ott voltam vele, az ölemben próbáltam
nyugtatni. És állandóan beszéltem hozzá. Egyre csak ismételgettem neki, hogy nem ez a világ, amit most tapasztal, és ez
csak egy nagyon rövid átmeneti rossz, amit ki kell bírnunk. A világ gyönyörű és
színes, és ez után én soha, de soha az életben nem fogom engedni, hogy bántsák.
Annyira sajnáltam Őt! Amióta csak kivették a biztonságot adó pocakból, azóta
csak bántják, és ő csak sír, mert fáj neki, és azt gondolja, hogy ez az élet.
Mert neki most csak ez az élet. Meséltem neki a családunkról, a kutyáinkról, a
kertünkről, a házunkról, a világ színeiről és illatairól, arról, hogy majd
játszani fogunk, és énekeltem, nagyon sokat énekeltem. És közben, amikor
kitépte a csövét, megtanultam én visszadugni neki….
A fizikai és lelki erőmmel
teljesen elkészültem. Már senkinek nem vettem fel a telefont, már senki sms-ére
nem válaszoltam, csak sírtam. Állandóan sírtam. Vagy sírnom kellett. De sírás
közben is szorongatta a torkomat a sírás. Egyetlen helyzetben voltam valamivel
nyugodtabb, egyetlen szituáció volt, amikor nem a könnyeimet nyeldestem: amikor
Vendelt a kezemben tarthattam. Olyankor csak beszéltem-beszéltem, meséltem,
énekeltem. Ezekre a fél órákra összerakott az anyai ösztön, de ezen kívül
elmondhatatlanul zaklatott voltam. Peti látogatásai már csak abból álltak, hogy
a nyakába/mellére borultam és sírtam, sírtam végig, amíg ott volt.
Nagyon-nagyon sajnáltam Vendelt. Peti sosem sírt, de mindig könnyes volt a
szeme. Haza akarok menni a családomhoz – sírtam. Azt akarom, hogy együtt legyen
a család - zokogtam. Nem akarom, hogy Vendelt tovább bántsák. Az én gyerekem,
az én babám, haza akarom vinni magammal, én akarom gondozni, védelmezni.
Sokszor gondoltam arra, hogy
kimegyek a kórházból, felülök egy vonatra, és elmegyek… bárhova, csak el innen,
messzire….
Az aktuális szobatársaimmal
felváltva vigasztaltuk egymást. Hol ők borultak ki jobban, hol én. De a PIC-re
egyébként is a sok kisírt szem, az aggódó szülői arcok és a nyomasztó
bizonytalanság volt jellemző.
A legrosszabb az egészben a
„meddig” bizonytalansága volt. Nem tudtam, meddig kell még Vendelnek
szenvednie…. Napok? Hetek? Netalán hónapban is mérhető? Sajnos senki sem tudta
megmondani.
Az én igazi mélyrepülésem pedig még
ez után jött.
