Kétgyermekesként

Vendel jobban lett, a továbbiakban elégnek bizonyult a garatoxigén, többé nem került vissza CPAP-ra. Az én pályafutásom a szülészeten véget ért, már a branülömet is kivették, és vasárnap megkaptam a zárójelentésemet. Azonban nem mentem haza, hanem leköltöztem a koraszülött intenzív osztályon fenntartott „Mama Szobák” egyikébe. Ezen a döntésemen nem kellett sokat gondolkodnom, hiszen egyértelmű volt, hogy Vendelnek létszükséglet vagyok. Viszont ahogy meghoztam a döntést, hogy bent maradok Vendel mellett, elementáris erővel tört rám a honvágy és Lili fájó hiánya…. Hiszen neki is nagyon nehéz ez az időszak, neki is szüksége lenne az édesanyjára… nagyon fájt a szívem. Nem tudtam sírás nélkül Lilire gondolni.

A Mama Szobában tartózkodásnak egy feltétele volt: hogy anyatejes legyen a baba, s ezért mindent meg kell tenni. Ez a kitétel nálunk maximálisan teljesült, hiszen Vendel egészen a kezdetektől kizárólag anyatejes volt, soha semmi mást nem kapott, csak a tejet tőlem. (És ez egyébként végig így is maradt.)

Peti segített összepakolni, majd átcuccolni a PIC-re, és én közben a könnyeimet nyeldestem, „Haza akarok menni” ismételgettem, miközben bizonytalan időre beköltöztem a Mama Szobába.

Lilit még aznap behozta Peti, és anyukámék is újra felutaztak Gödre. Most, hogy eldöntöttem, hogy bent maradok (öt napja voltam bent), Petinek segítség kellett, hiszen muszáj volt már dolgoznia. Eddig egyedül koordinálta Lili ellátását, az én látogatásomat, és hébe-hóba a cég dolgait, de már ez nem mehetett így tovább. Anyukámék feljöttek tehát Gödre azzal a céllal, hogy pár napig maradnak, aztán magukkal viszik Lilit Békéscsabára. Lilit tekintve ez volt a lehető legjobb döntés, mert otthon -

nélkülem - csak meg volt zavarodva, mert minden más volt, mint ahogy ő megszokta, Békéscsabán viszont minden ugyanúgy volt, mint bármikor, amikor ott töltött pár napot.

Szóval Lilit újra láttam, a szívem majd’ megszakadt, ahogy a zavart arcocskáját néztem, nem is akart odajönni hozzám, haza akart szegényke menni. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, a torkomat szorongatta a sírás, és néha, amikor nem nézett rám, meg-megindultak a könnyeim is.  Megszólalni pedig egyáltalán nem tudtam, mert azonnal elsírtam volna magam.

Ekkor kezdődött az összeomlásom.

Melletted a helyem

Másnap (vasárnap) reggel azonban sajnos nem szép látvány fogadott… Már az osztályra lépve hallottam, hogy valamelyik gyereknek szinte állandóan riaszt a pulzoximétere, és ahogy Vendel szobájához közeledtem, egyre hangosabban hallottam a riasztást. Minden egyes alkalommal rettegve mentem be az osztályra, mert nem tudtam, hogy mi fogad, de most tényleg az én gyerekemmel volt baj…. L A szívem a torkomban dobogott, halálra rémültem. Vendel inkubátora körül nővérek és egy orvos állt, fölötte pirosan villogott a gép, csúnya hanggal jelezve, hogy baj van, Vendel nem kap rendesen levegőt. Sajnos így telt az egész éjszaka, mondták, és én majdnem összeestem ott rögtön. „De ezt a gyereket nem tehetjük vissza CPAP-ra, mert nem bírja…..muszáj, hogy összeszedje magát, mert Vendel babának a CPAP az nem megoldás, nem bírja, nem tűri….”- mondta az orvos, a megoldáson gondolkodva.

Had öleljem meg, kértem. „Igen, vegyük ki az inkubátorból, adjuk oda az Anyának, a babák jobban szaturálnak az édesanyjuk közelében!”- helyeselt a doktornő, majd leültettek a székre, kivették Vendelt, a kezembe adták, és én nagyon finoman a mellkasomra tettem, vigyázva, hogy minden cső és tű a helyén maradjon. És Vendel szaturációja szépen lassan emelkedni kezdett, egy perc múlva már a piros villogást a zöld jelzés váltotta fel, és megszűnt a csipogás, Vendel rendesen lélegzett….

Hihetetlen érzéseim voltak, egyszerre sírtam és nevettem volna. Én kellettem neki, meg tudtam nyugtatni, én vagyok az édesanyja, és jobban van a gyógyító ölelésben. Ez az a szimbiózis, ami anyát és gyermeket összeköt, onnantól kezdve, hogy megérzi az ember, hogy megfogant a gyermeke… egy csoda, ami nem is csoda, mert a világ legtermészetesebb dolga, de mégis csodálatos, és ez az icipici gyermek, nagyon pontosan TUDJA, hogy én vagyok az édesanyja. És ez a gépiesített kis világ, ami körülveszi, mit sem ér, ha nincs szeretet és odaadás, ha nincs törődés és érzelmi biztonság….

Egyszerre volt mennyország és furcsa kutatólaboratórium, ahol a gépek szintjén is kimutatható a szeretet, a kapocs két ember között. Mindenki a pulzoximétert figyelte, ahogy 50%-ról egy-két perc alatt 80%-os, stabil oxigénértékre lépeget föl.

A mérleg két oldala

A látogatások aznap és másnap ugyanúgy teltek, hihetetlen szorongással érkeztem mindig a PIC-re, és az első pillantás, annak nyugtázása, hogy Vendel ott van a helyén, mindig valamiféle kisebb katarzist hozott, a nagy feszültséget szertefoszlatta, állandó tompa aggódásnak engedve teret. Jó hírek vártak pedig: az antibiotikumos kezelés hatására javul Vendel szaturációja, valószínűleg tényleg a tüdőgyulladás volt a ludas, lehet, hogy még aznap vagy másnap leveszik a CPAP-ról, mert nagyon nehezen tűri. Viszont sajnos besárgult, emiatt kék fény alá került (az inkubátorban ment neki a fényterápia), így már a szemecskéje is le volt ragasztva, amit szintén nagyon rosszul viselt…. L

A javulás ellenére Vendel borzasztóan sokat szenvedett. Nagyon zavarták a csövek, soha nem láttam nyugodtnak, sírt, vergődött, és tépte ki magából a készülékeket. Legszívesebben zsebre vágtam volna, és hazáig szaladtam volna vele, hogy már ne bántsák, hogy már ne kelljen szenvednie, hogy már ne legyenek csövek az orrában, hogy már ne legyen cső a szájában, hogy már ne legyen tű a fejében, kezében, hogy már ne legyen sebes keze-lába a szurkálásoktól. Utáltam, hogy más gondozza, más becézgeti, utáltam, hogy más mondja meg, hogy mit tehetek vele és mikor és hogyan. Ölelni akartam, puszilgatni akartam, simogatni akartam, és piszkos szemétségnek éreztem, hogy míg más babáknak a finom dédelgetés és kényeztetés jut, az én gyerekem még azt sem tudja, hogy van anyukája. Viszont megengedték, hogy az anyatejet én adjam neki fecskendővel a kis szájába. Nagyon féltem azt a kis emberkét a fecskendővel megközelíteni, aki másból sem állt, csak csövekből és tűkből, de nyitotta a kis száját (amiből az etetés idejére kivették a gyomortehermentesítő csövet), és elfogadta a tejecskét. Nagyon gyengén, szinte szopóerő nélkül, de elnyámmogott azon a pár milin…. Nagyon-nagyon gyenge volt. Innentől kezdve én etettem Őt. Pár napig fecskendővel, majd cumisüveggel.

Évi, a szülésznő is meglátogatta Vendelt az osztályon, majd engem is. Később Asbóth doktor ugyanezt a kört megtéve kopogott be hozzám. Nagyon sokáig maradt, kb. egy órán át beszélgettünk. Leült az ágyam szélére. Elmondta újra és újra, hogy menyire szerencsések vagyunk, és azt is, hogy mennyire sokat köszönhetünk a mentőknek. Elmondta, hogy az eddigi pályafutása alatt egy ilyen esetet látott, pont egy ott dolgozó orvos feleségének esetét, akiket végül nem sikerült megmenteniük, pedig a kismama a kórházban feküdt benn, amikor megtörtént a baj. Mondtam neki, hogy úgy dőlt belőlem a vér, mintha magzatvíz zúdulna, azt mondta, hogy tudja. Azt mondta, hogy 5 perc alatt el lehet vérezni egy ilyenben. Kész csoda, hogy megmaradtunk, és ha a mentők nincsenek a helyzet magaslatán, ha ijedtükben azonnal kórházba próbáltak volna vinni, és nem stabilizálnak otthon, akkor biztosan sehova sem értek volna be velem, mert meghaltunk volna pár perc alatt mindketten. Aztán az volt a szerencsém, hogy egy leváló lepénydarab eltorlaszolta a további vérzés útját, és mire beértünk a kórházba, már nem véreztem annyira. Ez volt a másik olyan mozzanat, ami a túléléshez kellett. És a harmadik az volt, hogy induláskor a mentőorvos értesítette őket, így fel tudott állni addigra a műtős team, mire beértünk, ők pedig rekordot döntöttek azzal, amilyen gyorsan, 48 mp alatt kiemelték a babát.

Többszörösen csoda történ, mondta, csoda az én életben maradásom, csoda Vendel életben maradása, és csoda, hogy a méhemet meg tudták menteni, mert ilyen esetekben szinte borítékolhatóan olyan károsodás éri, olyan szövetelhalás történik benne, ami miatt ki kell venni.

„Nyugodtan jegyezze fel második születésnapjának a február 4-ét! A kisfiával együtt Ön is újra megszületett. És ebben benne volt minden: a Sors, a szerencse, az egyéni erő és kitartás…minden. És ha valakinek nincs oka szomorúnak lenni, ha valakin nem kell, hogy eluralkodjon a szülés utáni depresszió, az Maga, hiszen nagyságrendekkel több van a mérleg másik oldalán….”

De…, de Vendel CPAP-on van - motyogtam. „Tudom – mondta – onnan jövök, ez a kis tüdőgyulladás, higgye el nekem, ez a legkevesebb…. Erős, stramm gyerek, nem lesz semmi baja, mit számít az a plusz pár nap, amit még itt kell tölteniük, ahhoz képest…..? A tüdőgyulladásból kigyógyítják, és semmilyen maradandó károsodása nincs, ez a legeslegkevesebb…”

Miután majd’ egy órát beszélgettünk, elmondtam neki, hogy iszonyúan fáj mindenem, a  császáros sebem fáj a legkevésbé, de minden más porcikám….alig bírok mozogni. „Már el is felejtettük ezt a mellékhatást!”- mondta mosolyogva. Az altató nagy dózisban izomlazítót is tartalmazott, ez okoz később nagyon erős, izomlázszerű fájdalmat. De már elvétve végzik altatásban a császármetszést, ezért ezzel a mellékhatással nem gyakran szembesülnek a betegek és az orvosok.

Asbóth doktor látogatása hatására rajtam újra az optimizmus és a viszonylagos boldogság uralkodott el. Sajnos nem sok időre.

Pedig innentől kezdve kis lépésekben, de haladtunk. Vendel egyre jobban lett.  Szombat délután levették a CPAP-ról, és ezt már az esti látogatáskor megtudtam. Láthattam a gyönyörű, csodaszép pofiját úgy, hogy nem takarta el a nagy cső, amiről minden alkalommal a Brazil című film groteszk csövei és nyomasztó hangulata jutott eszembe, a gépiesített világ a borús jövőképpel.

A CPAP cső helyett garatoxigénre került, ami szintén csövet jelentett az orrában, de jóval vékonyabbat, mint az előző. Végre-végre – segítséggel ugyan, de – kivehettem az inkubátorból, összepuszilgathattam a kis arcát, és dédelgethettem. Nagyon zavarban voltam a csövek miatt, amik lógtak belőle, meg a branül miatt, amin keresztül az infúziója ment. Nagyon-nagyon féltem, nehogy valamelyik cső vagy netalán a tű kicsússzon, és bajt okozzak, azt sem tudtam, hogy fogjam, de FOGTAM, karomban tartottam. Végtelenül boldog voltam. Megetethettem, sőt tisztába is tehettem az inkubátorban. Nagyon nehéz volt a csövei között matatni, de boldogan oldottam meg a feladatokat.