A látogatások aznap és másnap
ugyanúgy teltek, hihetetlen szorongással érkeztem mindig a PIC-re, és az első
pillantás, annak nyugtázása, hogy Vendel ott van a helyén, mindig valamiféle
kisebb katarzist hozott, a nagy feszültséget szertefoszlatta, állandó tompa
aggódásnak engedve teret. Jó hírek vártak pedig: az antibiotikumos kezelés
hatására javul Vendel szaturációja, valószínűleg tényleg a tüdőgyulladás volt a
ludas, lehet, hogy még aznap vagy másnap leveszik a CPAP-ról, mert nagyon
nehezen tűri. Viszont sajnos besárgult, emiatt kék fény alá került (az
inkubátorban ment neki a fényterápia), így már a szemecskéje is le volt
ragasztva, amit szintén nagyon rosszul viselt…. L
A javulás ellenére Vendel borzasztóan
sokat szenvedett. Nagyon zavarták a csövek, soha nem láttam nyugodtnak, sírt,
vergődött, és tépte ki magából a készülékeket. Legszívesebben zsebre vágtam
volna, és hazáig szaladtam volna vele, hogy már ne bántsák, hogy már ne kelljen
szenvednie, hogy már ne legyenek csövek az orrában, hogy már ne legyen cső a
szájában, hogy már ne legyen tű a fejében, kezében, hogy már ne legyen sebes
keze-lába a szurkálásoktól. Utáltam, hogy más gondozza, más becézgeti, utáltam,
hogy más mondja meg, hogy mit tehetek vele és mikor és hogyan. Ölelni akartam,
puszilgatni akartam, simogatni akartam, és piszkos szemétségnek éreztem, hogy
míg más babáknak a finom dédelgetés és kényeztetés jut, az én gyerekem még azt
sem tudja, hogy van anyukája. Viszont megengedték, hogy az anyatejet én adjam
neki fecskendővel a kis szájába. Nagyon féltem azt a kis emberkét a
fecskendővel megközelíteni, aki másból sem állt, csak csövekből és tűkből, de
nyitotta a kis száját (amiből az etetés idejére kivették a gyomortehermentesítő
csövet), és elfogadta a tejecskét. Nagyon gyengén, szinte szopóerő nélkül, de elnyámmogott
azon a pár milin…. Nagyon-nagyon gyenge volt. Innentől kezdve én etettem Őt.
Pár napig fecskendővel, majd cumisüveggel.
Évi, a szülésznő is meglátogatta
Vendelt az osztályon, majd engem is. Később Asbóth doktor ugyanezt a kört
megtéve kopogott be hozzám. Nagyon sokáig maradt, kb. egy órán át beszélgettünk.
Leült az ágyam szélére. Elmondta újra és újra, hogy menyire szerencsések
vagyunk, és azt is, hogy mennyire sokat köszönhetünk a mentőknek. Elmondta,
hogy az eddigi pályafutása alatt egy ilyen esetet látott, pont egy ott dolgozó
orvos feleségének esetét, akiket végül nem sikerült megmenteniük, pedig a
kismama a kórházban feküdt benn, amikor megtörtént a baj. Mondtam neki, hogy
úgy dőlt belőlem a vér, mintha magzatvíz zúdulna, azt mondta, hogy tudja. Azt
mondta, hogy 5 perc alatt el lehet vérezni egy ilyenben. Kész csoda, hogy
megmaradtunk, és ha a mentők nincsenek a helyzet magaslatán, ha ijedtükben
azonnal kórházba próbáltak volna vinni, és nem stabilizálnak otthon, akkor
biztosan sehova sem értek volna be velem, mert meghaltunk volna pár perc alatt mindketten.
Aztán az volt a szerencsém, hogy egy leváló lepénydarab eltorlaszolta a további
vérzés útját, és mire beértünk a kórházba, már nem véreztem annyira. Ez volt a
másik olyan mozzanat, ami a túléléshez kellett. És a harmadik az volt, hogy induláskor
a mentőorvos értesítette őket, így fel tudott állni addigra a műtős team, mire
beértünk, ők pedig rekordot döntöttek azzal, amilyen gyorsan, 48 mp alatt
kiemelték a babát.
Többszörösen csoda történ,
mondta, csoda az én életben maradásom, csoda Vendel életben maradása, és csoda,
hogy a méhemet meg tudták menteni, mert ilyen esetekben szinte borítékolhatóan
olyan károsodás éri, olyan szövetelhalás történik benne, ami miatt ki kell
venni.
„Nyugodtan jegyezze fel második
születésnapjának a február 4-ét! A kisfiával együtt Ön is újra megszületett. És
ebben benne volt minden: a Sors, a szerencse, az egyéni erő és kitartás…minden.
És ha valakinek nincs oka szomorúnak lenni, ha valakin nem kell, hogy
eluralkodjon a szülés utáni depresszió, az Maga, hiszen nagyságrendekkel több
van a mérleg másik oldalán….”
De…, de Vendel CPAP-on van - motyogtam.
„Tudom – mondta – onnan jövök, ez a kis tüdőgyulladás, higgye el nekem, ez a
legkevesebb…. Erős, stramm gyerek, nem lesz semmi baja, mit számít az a plusz
pár nap, amit még itt kell tölteniük, ahhoz képest…..? A tüdőgyulladásból
kigyógyítják, és semmilyen maradandó károsodása nincs, ez a legeslegkevesebb…”
Miután majd’ egy órát
beszélgettünk, elmondtam neki, hogy iszonyúan fáj mindenem, a császáros sebem fáj a legkevésbé, de minden
más porcikám….alig bírok mozogni. „Már el is felejtettük ezt a mellékhatást!”-
mondta mosolyogva. Az altató nagy dózisban izomlazítót is tartalmazott, ez okoz
később nagyon erős, izomlázszerű fájdalmat. De már elvétve végzik altatásban a
császármetszést, ezért ezzel a mellékhatással nem gyakran szembesülnek a
betegek és az orvosok.
Asbóth doktor látogatása hatására rajtam újra az optimizmus és a
viszonylagos boldogság uralkodott el. Sajnos nem sok időre.
Pedig innentől kezdve kis
lépésekben, de haladtunk. Vendel egyre jobban lett. Szombat délután levették a CPAP-ról, és ezt
már az esti látogatáskor megtudtam. Láthattam a gyönyörű, csodaszép pofiját
úgy, hogy nem takarta el a nagy cső, amiről minden alkalommal a Brazil című
film groteszk csövei és nyomasztó hangulata jutott eszembe, a gépiesített világ
a borús jövőképpel.
A CPAP cső helyett garatoxigénre
került, ami szintén csövet jelentett az orrában, de jóval vékonyabbat, mint az
előző. Végre-végre – segítséggel ugyan, de – kivehettem az inkubátorból,
összepuszilgathattam a kis arcát, és dédelgethettem. Nagyon zavarban voltam a
csövek miatt, amik lógtak belőle, meg a branül miatt, amin keresztül az infúziója
ment. Nagyon-nagyon féltem, nehogy valamelyik cső vagy netalán a tű kicsússzon,
és bajt okozzak, azt sem tudtam, hogy fogjam, de FOGTAM, karomban tartottam.
Végtelenül boldog voltam. Megetethettem, sőt tisztába is tehettem az
inkubátorban. Nagyon nehéz volt a csövei között matatni, de boldogan oldottam
meg a feladatokat.