Utószó és mosoly

Utószó gyanánt muszáj egy pár szót ejteni a PIC személyzetéről: nővérekről és orvosokról.

A fenti történetet nyilvánvalóan olyan szemmel írtam, ahogy egy gyermekéért aggódó anya látja, értékeli a körülötte zajló dolgokat. A sok kellemetlenség, kínzás, fájdalom és gyötrődés sajnos mind-mind szükséges és elkerülhetetlen rossz volt, és abból adódtak, hogy Vendel óriási komplikációk között és korábban született. Beteg volt, gyógyítani kellett. S ez sajnos nem történhet idilli körülményei között egy légzészavaros koraszülött esetében.

A Péterfy Kórház Újszülött Intenzív Osztályán dolgozó összes orvosról és nővérről (kivéve a főnővért, de ő szerencsére sosem volt a babák között) csakis a legnagyobb tisztelettel tudok beszélni. Messzemenő emberséggel és empátiával kezelték a helyzeteket, mindent megtettek a babákért, a gyógyulásért, az anya-gyermek kapcsolat körülményekhez képest maximum kibontakozásáért, ésszerű határokon belül rugalmasan is alkalmazkodtak az igényekhez, és minden támogatást megadtak nekünk, szülőknek.

… és a poénok, hogy ne maradjanak le, mert persze nevetni MINDIG lehet:

Szülés másnapján délután, amikor kínlódom fel magam az ágyban, és küzdök az ülő helyzetért, amit sikerül végre elérnem, mondom:

-          „De legalább nem vágták fel a seggem!”

-          „Még hogy nem ér semmit a gátmasszázs!”- mondta Peti.

 (Arra utalt, hogy én – spontán szülésre készülve – a majdani gátvédelem érdekében bőszen végeztem otthon a gátmasszázst, azonban voltak olyan vélemények, hogy a terhesség alatt alkalmazott gátmasszázs nem ér semmit, semmivel sem járul hozzá a gátvédelem sikeréhez.)

Szintén szülés utáni napon történt, a közérzetem a béka segge alatt volt, és kb. úgy is néztem ki, mint aki a halálból menekült. Krétafehér voltam, borzasztóan fel voltak dagadva a végtagjaim, dagadt volt az arcom, nagy volt a hasam, rajta egy kb. 28 centis vágással bekötve, katéter lógott belőlem, két branül a kezemben, alvadt vér éktelenkedett rajtam mindenhol, a hajam cafatokban, óriási betét a lábam között. És kb. utolsó sorban a teljes alkarom befeketedett/belilult attól a küzdelemtől, amit a mentősök végeztek, míg vénát nem találtak. Peti engem nézve megszólal:

„Ne hozzak valami kenőcsöt a karodra?” :D:D

(mintha ez lett volna az egyetlen „szépséghibám!”, mintha nem néztem volna ki amúgy is úgy, mint Frankenstein unokája)

Talán az ottlétem alatt a legviccesebb sztori akkor történt, amikor a Mama Szobában pár nap után új szobatársat kaptam, Szandra személyében. Nagyjából elmondtam neki, mi hogy működik, milyen szabályok vannak, majd odaadtam neki a TV távirányítóját, mondván, hogy én úgy sem nézek TV-t, de ő nyugodtan tévézzen bármikor, amikor csak akar. Kérdezte, hogy miért nem nézek TV-t. Mondtam, hogy mert semmilyen értelmes dolog nincs a TV-ben, amit érdemes lenne megnézni. Otthon sem nézünk TV-t – fejtegettem tovább. Azt az egy-két műsort pedig, ami esetleg érdekel, azt le szoktuk tölteni, és egyben, megszakítások nélkül megnézzük a számítógépen. Mert ha van is véletlenül normális műsor, az is nézhetetlen: szanaszét van szabdalva a reklámszünetek miatt.

Később beszélgettünk, egymásról érdeklődtünk, megkérdezte, mivel foglalkozom. Elmondtam neki, majd én is megkérdeztem, mivel foglalkozik. És válaszolt:

-          Én az RTL Klubnál dolgozok.

-          És mit csinálsz az RTL Klubnál?

-          Reklámos vagyok.

Megemlítendő még a PIC főnővére (akit magamban csak „Főnéninek” hívtam a Száll a kakukk fészkére c. könyv főnővére után szabadon), akihez hasonlóval még nemigen találkoztam. Nem volt elég, hogy mindenkivel bunkó volt, nővérekkel, orvosokkal, de a Mama Szobás anyákkal olyan stílust engedett meg magának, mint a legostobább pedagógusok egy diáktáborban a legcsintalanabb gyerekekkel szemben.  Képes volt úgy ordítani velünk, betegekkel, mintha vásott, engedetlen kölykök lennénk.

Véletlenszerűen be-benyitott a szobákba „ellenőrzés” címén, és aztán mindenért kiabált, de szó szerint mindenért, azért is, hogy miért van ásványvíz az asztalon, meg miért nem üres az éjjeliszekrény teteje, miért teszünk rá dolgokat.

A non plus ultra akkor történt, amikor fejés után nyitott be a szobába (különben akkor sem zavartatta magát, amikor fejéskor lábatlankodott), és éppen tettem el a tejet a hűtőbe. Ránézett az ágyamra, ahol ott voltak a melltartóbetéteim, amiket fejés közben kivettem a melltartómból. Erre elkezdett ordítani, hogy milyen undorító dolgot csinálok, odateszem az ágyra a melltartóbetétet, aztán ráülök majd a piszkos seggemmel, és visszateszem a melltartómba a mellemhez, és azt a mellemet meg odaadom a gyereknek.

Na akkor már úgy gondoltam, hogy kinyitom a számat, és megsemmisítem ezt a kivagyi nyanyát - amit különben erőfeszítés nélkül meg tudtam volna bármikor tenni - , de annyira szinten aluli volt a stupidsága, hogy nem tudtam felszívni magam rajta, nem tudtam felkapni rajta a vizet. J Szóval nyitottam a számat, hogy okozzak neki minimum pár rossz éjszakát egy beszólással vagy egy agyvérzést, de ránéztem az oktondi fejére, és arra gondoltam, hogy mekkora hülyeséget mondott az imént, és kitört belőlem a nevetés, és belenevettem a arcába. J

(Érdekes egyébként, hogy mennyire egyenlőek lesznek az emberek egy ilyen helyzetben, a Főnéninek mindenki csak egy rossz beteg volt, aki vét a házirend ellen, korra, nemre, iskolázottságra, bármire való tekintet nélkül. És ami főként érdekes volt, az az, hogy a legtöbben tartottak ettől az ostoba, üres tekintetű, nevetségesen fontoskodó, sulykot rendszeresen elvető nőtől, amivel aztán csak tovább növelte vélt és valós hatalmát)

És az utolsó:

Miután kikértem magamnak azt, hogy azért kellene bent maradnunk még Vendellel a kórházban, mert csúnyán sebes az orra, és kenegetni kell, és pufogtam azon, hogy tán csak én is be tudom kenni a saját gyerekem orrát Neogranormonnal, nem kell ahhoz kórházban lenni stb, stb…

Szóval miután haza is engedtek a háborgásom folyományaként, itthon napok teltek el úgy, hogy amikor végeztünk Petivel a gyerekek körüli esti teendőkkel, majd mi is lefeküdtünk, valamelyikünk mindig megkérdezte:

„Te, bekentünk mi ma Vendel orrát?

Én biztos nem.

Én sem”

:D

Elérkezett!

Tudtam, hogy ez a hazaadás előtti utolsó stáció. Innen már csak haza mennek a babák. J Irtó türelmetlen lettem. Főleg, hogy pénteki napon történt mindez, és utána hétvége jött. Iszonyúan bíztam benne, hogy a hétvégére haza mehetünk. De közben irtó ideges voltam, hogy nehogy valami közbejöjjön. Már a műszakváltós nővér is megkérdezte viccesen, hogy „Vendel még mit keres itt?”. De sajnos a nagyvizit azt a döntést hozta, hogy olyan csúnya az orra, hogy még maradnia kéne hétfőig. Nem értettem, miért, hiszen csak annyi volt a kezelés hogy Neogranormonnal kenegetni kellett az orrát, ráadásul én kenegettem neki 3 óránként, amikor látogattam….

Szombat reggel a váltós nővérrel beszélve ennek hangot is adtam, aki azt mondta, hogy megpróbál beszélni az ügyeletes orvossal, hátha mégis haza mehetünk.

A szobámban ücsörögtem az ágyamon. A szobatársammal beszélgettem, aki még a küzdelem közepén tartott. Nem voltam már összeomolva, nem volt könnyes a szemem. Izgultam, mert tudtam, hogy napok kérdése és hazavihetjük a fiamat. Egyszer csak nyílt az ajtó és a nővérke jött be mosolyogva, majd azt mondta:

„Akar valami jó hírt hallani?” Igen, suttogtam. „Haza mehetnek!”

Szinte megszédültem a hírtől. Szinte szédültem a szabad levegőtől (12 napja nem voltam a kórház zárt ajtaján kívül), ahogy Vendelt vittük végre a kórház előtt parkoló autóhoz, szinte szédültem a forgalomtól, ahogy az autóban utaztunk haza, és valóban megszédültem az anyukámékkal együtt haza érkező Lili puha ölelésétől és csicsergő hangjától: „Vendel hooooool van?”

Vendel az ágyában van. 12 nap után, születési súlyát majdnem visszanyerve, egészségesen hazaérkezett. És békésen alszik a SAJÁT ÁGYÁBAN.

A tökéletes együttműködés

Ekkor már minden alkalommal én etettem (immár cumisüvegből), és tettem tisztába, és én mértem le, mennyit evett. És amikor már nem volt cső az orrában, megpróbálhattam szoptatni is. Nemigen ment szegénynek, de legalább mellen lehetett. Bár igen gyorsan rosszul lett a kabinoxigén nélkül, de amint jelezni kezdett a gépe, azonnal rátettem az arcára az oxigénmaszkot, amitől rögtön felszökött újra a szaturációja. Persze nem volt jó őt így látni, tudni, hogy még mindig beteg, hogy gyakorlatilag oxigén nélkül még mindig megfulladna, de már nagyon-nagyon sokat haladtunk, és próbáltam erre koncentrálni. Az orra nagyon-nagyon csúnya volt, és csúnyán váladékozott, így az evések előtt le kellett szívni, ami nagyon fájt neki, de ez még mindig kevesebb kínzás volt, mint ha állandóan cső lenne az orrában.

Hagytam neki időt a kabinoxigénhez akklimatizálódni, nem siettettem őt. Majd megkértem, hogy most már szép nagyokat lélegezzen, teljes tüdőfelülettel, szívjon annyi oxigént, amennyit tud, és akkor már nem lesz szüksége egyáltalán plusz oxigénre, és akkor már nagyon közel kerülünk a célhoz, és haza vihetjük.

A következő reggel azzal fogadtak, hogy elfordul a kabinoxigéntől (egy oxigén maszk volt betéve, amin keresztül fújták az inkubátorba az oxigént), nem igényli azt, a lehető legtávolabb helyezkedik a maszktól, holott eddig rá volt cuppanva.

Kivettem szeretgetni, szopizni, és egyetlen egyszer sem riasztott a pulzoximéter, gyönyörűen szaturált, irtó büszke és hálás voltam. Aznap az összes látogatás így telt, másfél órákat volt a kezemben, s egyszer sem lett rosszul. De még nem merték lekapcsolni az oxigénjét, csak két nap múlva. De Ő addig is stabilan bizonyította mennyire stramm gyerek, soha többé nem csipogott a gépe…. J Lekapcsolták az oxigént, és kikerült az inkubátorból. A világ legboldogabb embere voltam.

Közben áttértünk a következő feladatra: most, hogy már rendben van a légzés, eleget kéne enni, el kell kezdeni hízni, és akkor megszabadulhatunk attól a fránya infúziós táplálástól.

Már szinte meg sem lepődtem annyira, de ahogy ezt megbeszéltem vele, előírt adagján felül teljesített az evésben, és onnantól kezdve minden egyes etetésnél minimum az előírt adagját megette, de inkább túlteljesítette. Villámgyorsan hízni kezdett. Az infúziót szép lassan csökkentették, már nem ment egész álló nap, aztán már csak naponta pár órát és még kevesebbet, majd az orvos megállapította, hogy nincs többé szüksége az infúziós erősítésre. A branül még két napig benne volt, arra az esetre, ha visszaesne a táplálkozási kedve, de én akkor már biztos voltam benne, hogy nem fog, mert megbeszéltem vele. Hiszen meg akartuk szabadulni a branültől is, hiszen meg akartunk gyógyulni, hiszen haza akartunk menni.

És így is lett, kivették a branült. Még akkor utoljára végignéztem, ahogy a hajas fejbőréről tépik le a ragtapaszt, és ő keservesen sír. L

De utána már nem volt cső, nem kellett szenvednie, nem kellett hímes tojásként hozzányúlnom, már csak a pulzoximéter volt a lábán, de az nem fájt neki, és bármikor lecsatolhattam róla, amikor ki akartam venni. Lehetett „gyömöszölni” Őt, anélkül, hogy kicsúszna valami, megszúrná valami, csipogni kezdene valami. És ettől a ponttól kezdve Vendel fürdetésében is közreműködhettem esténként.

Egy-két nap múlva, mivel gyönyörűek voltak a szaturációs értékei is, levették róla a pulzoximétert is, s már csak légzésfigyelő volt az ágyában.

Az erő

Aznap Peti javasolt valamit: olyan erős a kapocs köztünk, beszéljem meg Vendellel, hogy mit kell tennie azért, hogy könnyebb legyen neki, hogy minél hamarabb vége legyen a megpróbáltatásainak, és hogy haza mehessünk.

És azt kérte még, hogy próbáljak meg pihenni. Bármi áron, mert ki kell jönnöm a gödörből.

És volt még egy dolog. Marcsi barátnőm nagyon tapintatosan nem akart telefonokkal zargatni, azonban éppen ekkor mégis felhívott, hogy érdeklődjön. Ő volt az egyetlen, akinek felvettem a telefont. De persze nem tudtam nem sírni, amikor Vendel hogylétéről meséltem. És Marcsi azt mondta nekem, hogy minden jól fog menni, és én is bírni fogom, mert nagyon erős vagyok.

És akkor megéreztem, hogy tényleg erős vagyok. El kellett döntenem, hogy erős leszek. Nem volt más választás. És én eldöntöttem.

És Peti tanácsát is megfogadtam. Mindkettőt. Peti este 10-kor még egyszer „beszökött” hozzám, az esti, fél 10-es látogatás után, hogy sírhassak a vállán. De utána lefeküdtem, és úgy aludtam el, hogy arra gondoltam, Peti ott van mellettem, és hozzá bújok. Megbeszéltük, hogy ő is így fog lefeküdni, erre gondol majd, és akkor egy picit tényleg olyan lesz, mintha a helyünkön lennénk: egymás mellett.

És aznap éjjel nem keltem fel fejni. Egyszer sem. (Vendelnek volt bőven leadva anyatej, annyi volt csak a következménye az éjszakai nem-kelésemek, hogy aznap éjjel akkor nem frissen fejt tejet kapott, mint máskor mindig, hanem korábban leadottat). Bár a szobatársam fejt éjjel kétszer is, és a szobába behallatszódtak az osztályról a gépek csipogásai, riasztásai, és arra is felébredtem, hogy új babát hoz a Cerny mentő, és az anyuka zokog a folyosón. És reggel fél hatkor már keltem, hogy menjek Vendelhez, de összességében lényegesen többet tudtam pihenni, mint odáig bármelyik éjszaka. Kora reggel már hívott is Peti, és megnyugodva hallotta a hangomon, hogy kicsit jobban vagyok.

És Vendelnek innentől kezdve nem csak a világ és az élet szépségeiről és a családról, otthonról meséltem, hanem mindig elmondtam pontosan, hogy mit kell tennie. Megkértem arra, hogy javítsa a szaturációját, hogy kevesebb oxigénnel is beérje, és elkezdhessék lejjebb venni a garatoxigént, mert csak így kerülhet ki a cső az orrából.

Láss, csodát, másnapra MEGCSINÁLTA! Apró lépésekben haladtunk, nem akartam túl sokat kérni, de minden nap kértem tőle valamit, amit másnapra megcsinált!!! Fokozatosan csavarták lejjebb az oxigént. És amikor azt mondtam neki, hogy most már cső nélkül is fog tudni rendesen lélegezni, másnap arra mentem be, hogy a kis sebes orrocskája szabadon gyógyul, mert kivették a csövet és már csak kabinoxigént kap (az inkubátorban keringetnek oxigént). Hihetetlen volt az egész, mert mindig szó szerint azt és annyit tett meg, amit kértem tőle. Határtalanul boldog voltam. 

"...köröskörül vastőrökül..."

Elmondhatatlanul fáradt voltam, a fizikai regenerálódásra semmi időm nem jutott, annak ellenére, hogy nagyon sokat kellett volna pihennem a vérveszteség miatt, hiszen a transzfúzióval csak a közvetlen életveszély elhárításához szükséges vért kaptam meg, a többi a saját regenerálódásomra volt bízva. De a napjaim nem álltak másból, mint a PIC-es látogatásokból és a fejésekből. A látogatási idő kapcsán egyre több rugalmasságot engedtek, nem ritkán másfél órákat is Vendelnél voltam, és mivel ciciből etetni ez idő alatt nem tudtam, a fejések a Vendellel eltöltött látogatási idők után következtek. Mire végeztem, lassan a következő látogatásra készülhettem, közben még alap fizikai szükségletek (evés, ivás, zuhanyzás) kielégítésére volt éppen csak időm (ha látogatóm jött hozzám, akkor ezekre sem), alvásra, pihenésre pedig semmi.

A fizikai közérzetem a melleim túltelítődései is negatív irányban befolyásolták, akárcsak Lilivel, most is iszonyúan megszenvedtem. Rettenetes fájdalmaim voltak, a mellem gyulladt, sebes, vörös és nagyon-nagyon fájdalmas volt, kősziklaként megkeményedett, nagyon csúnyán ödémás lett a mellbimbóm (szintén a túltelítődés miatt), így a fejés irtózatos fájdalmakkal járt, és semennyi megkönnyebbülést nem hozott. A szoptatási tanácsadó is csak szívből sajnálni tudott, segíteni nemigen, mondván, hogy ilyen mértékű túltelítődést nagyon ritkán látni. Literszám hordtam a tejet már akkor is a PIC-re, amikor még Vendel adagja 10-15 ml volt. De a melleim ugyanolyan kemények és fájdalmasak maradtak.

A lelkemben lévő káosz azonban messze meghaladta a fizikai állapotom ramatyságát: rettenetesen hiányzott Lili, a szívem szakadt meg, amikor rá gondoltam, hogy milyen zaklatott volt, amikor elhozott a mentő, milyen rossz lehet neki egy hete nélkülem, mik járhatnak a kis fejében, de a szívem szakadt meg Vendelért is, akihez közelebb voltam ugyan, de akitől szintén el voltam szakítva.

 És akkor jött a kegyelemdöfés.

Már több alkalommal mondták korábban, hogy Vendelnek nagyon gyengék a vénái, és sajnos minden nap eldurran neki az, amibe az infúziót kapja, s minden nap újat kell neki szúrni, ami nagyon nehéz, amivel nagyon megszenvednek. Mindezt azért mondták el nekem több alkalommal is, hogy vigyázzak nagyon a branüljére – ami tényleg mindig más helyen volt a kis testén – amikor kiveszem az inkubátorból. Vigyáztam is mindig nagyon, de (szerencsére) az elmondottakba nem gondoltam bele.

Aztán az egyik alkalommal, amikor Vendelhez mentem, meglátogatni/megetetni őt, az orrom előtt becsukták a PIC ajtaját. Csodálkoztam, hiszen látogatási idő volt, olyankor sosem zárják be az ajtókat az anyukák elől. Benéztem az ablakon, és láttam, hogy vannak benn anyák. Szóval nem vizit van, mert akkor a bent lévőket is kiküldték volna. Aztán meghallottam, hogy egy baba szívettépően, keservesen sír. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megismerjem a saját gyerekem hangját. Úgy sírt, teljes erejéből, teli torkából, aminél jobban egy baba nem tud sírni, aminél keservesebbet nem lehet elképzelni. Iszonyú volt hallgatni, kővé dermedtem, el sem tudtam képzelni, mi lehet vele, de az azért gyorsan leesett, hogy direkt zártak ki, látták, hogy itt vagyok, és bármi történik bent, nem akarják, hogy lássam. 200 lett a vérnyomásom, Vendel sikított és visított, és én elkezdtem zihálni, és alig kaptam levegőt, zokogni kezdtem és dübörögni az ajtón. „Egy kis türelmet kérünk, Anya, éppen vénát szúrunk!”- szóltak ki a zárt ajtón keresztül. 10 azaz tíz hosszú percen keresztül hallgattam a folyosón a gyerekem kínok közti visítását, ordítását, miközben kínomban fel-alá futkostam a folyosón, ököllel dübörögtem az ajtón, zokogtam és könyörögtem, hogy engedjenek be hozzá. Támasza akartam lenni a nehéz helyzetben, a karomban akartam tartani, vele akartam lenni akkor is, amikor bántják. És nem lehetett, mert nem engedték. Nagyon-nagyon hosszú idő múlva kinyílt az ajtó, hogy most már bejöhetek. Hangosan sírva estem (csak szavakkal) a nővéreknek, hogy hogyan képzelik, hogy szándékosan kizárnak, az én gyerekem van bent, nem az övéké, jogom van megvédeni, megvigasztalni őt. Hangosan, hisztérikusan zokogtam, alig bírtam beöltözni, hogy bemehessek Vendelhez, annyira remegtem. A nővérek azonnal nyugtatgatni próbáltak, hogy elég az, amin keresztül mennek az anyák, higgyem el, az ilyen dolgokat jobb, ha nem látom, nagyon nehéz vénát szúrni egy ilyen kicsi babának… Ez a látvány nem az anyáknak való, jobb, ha nem látom… „Jobb? Kinek jobb?” Kiabáltam. „Nem én vagyok itt a fontos, hanem Vendel. Neki hogy lehet jobb, ha nincs mellette az anyja?„ Kiabálva sírtam. Közben bementem Vendel szobájába, a kezembe adták, „Puszilgassa gyorsan össze ezt a kis drágát” - mondták. Leültem, az ölemben Vendellel, a hisztérikus sírást nem bírtam abbahagyni, a nővérek simogattak és nyugtattak, de olyan görcsösen sírtam, hogy már én magam is azt hittem, hogy innen egyenesen visznek a pszichiátriára. Vendelt magamhoz öleltem, puszilgattam, ő is sírt és hüppögött. A fejében valóban ott volt a frissen beszúrt branül. Nagyon-nagyon-nagyon sajnáltam, hogy egyedül kellett lennie. Csak azt éreztem, hogy nem normális dolog, hogy egy csöpp baba az anyja nélkül kell legyen.

Nem bírtam megnyugodni, teljes testemben remegtem, a fejemben lüktetett a vér, a testemet rázta a hangos zokogás. Kimentem az osztályról, fogtam a telefonomat, felhívtam Petit, de annyira sírtam, hogy alig értette, hogy mit mondok. Azonnal bejött a kórházba (a munkahelyét otthagyva), és órákig zokogtam a mellkasán. Azt éreztem, hogy az idegeim – pillanatok kérdése és – azonnal felmondják a szolgálatot, összeesek, meghalok, nem bírom tovább.

A lejtőn lefelé

Vendel légzése javult, ugyanakkor kiderült az is, hogy a CPAP nagyon csúnyán kisebesítette az orrát, a teljes orrnyálkahártyáját, ami nagyon-nagyon fájt neki, csúnyán váladékozott, és így még jobban utálta az immár vékony csövet, mert egyszerűen fájt neki, ahogy a gyulladt, sebes és vérző nyálkahártyájába fel volt dugva. Ezért még jobban küzdött ellene, és a garatoxigén vékonyka csövét könnyedén ki is tudta húzni az orrából, akkor azonban kíméletlenül visszatuszkolták neki, komoly fájdalmat okozva, és ilyenkor szívettépően sírt…… és sírt az anyai szív, és sírt az ember belül, hogy mindezt egy védtelen gyermeknek át kell élnie. Utáltam látni, ahogy hárompercenként kikapja magának a csövet, ahogy AZONNAL csökken a szaturációja, elszürkül, majd riasztani kezd a gép, mert cső nélkül nem kap elég oxigént, ahogy jönnek a nővérek és visszatuszkolják neki, ahogy visít és ordít. És a sírás olyan sírás, amiről érzi az ember, hogy az éles fájdalom okozza, hogy tényleg fáj neki, nagyon fáj neki, hiszen tiszta dagadt, sebes és gyulladt az orra, véresen váladékozik, és oda újra bedugják azt a műanyag valamit, ami újra és újra felsérti ennek a védtelen kis léleknek az amúgy is fájó nyálkahártyáját. Többtucatszor végignéztem mindezt, majd azt is, ahogy lassan abbamarad a gép riasztása, emelkedik a szaturáció, Vendel újra rendesen kap levegőt…. Amíg újra ki nem tépi magából, és kezdődik minden elölről. Borzasztó látvány volt. Úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább, minden egyes látogatási idő azzal telt, hogy vagy 25-ször végignéztem ezt a borzalmat, a kínzások kínzását, a gyerek vergődését, és szomorúan láttam, hogy gyakorlatilag fél percet sem bír a cső nélkül. Mikor lesz ennek vége? Egy pillanatig se tartson már!!! Darabokra hulló szívvel gondoltam bele, hogy nem csak azokban a félórákban szenved ennyit a babám, amikor itt vagyok és látom, hanem egész álló nap. És a nővér is megmondta, hogy azért nem szereti a csövet, mert „NAGYON-NAGYON fáj az orra”.

Ekkor már gyakorlatilag bármikor kivehettem Őt az inkubátorból, így míg ott voltam vele, az ölemben próbáltam nyugtatni. És állandóan beszéltem hozzá. Egyre csak ismételgettem neki, hogy nem ez a világ, amit most tapasztal, és ez csak egy nagyon rövid átmeneti rossz, amit ki kell bírnunk. A világ gyönyörű és színes, és ez után én soha, de soha az életben nem fogom engedni, hogy bántsák. Annyira sajnáltam Őt! Amióta csak kivették a biztonságot adó pocakból, azóta csak bántják, és ő csak sír, mert fáj neki, és azt gondolja, hogy ez az élet. Mert neki most csak ez az élet. Meséltem neki a családunkról, a kutyáinkról, a kertünkről, a házunkról, a világ színeiről és illatairól, arról, hogy majd játszani fogunk, és énekeltem, nagyon sokat énekeltem. És közben, amikor kitépte a csövét, megtanultam én visszadugni neki….

A fizikai és lelki erőmmel teljesen elkészültem. Már senkinek nem vettem fel a telefont, már senki sms-ére nem válaszoltam, csak sírtam. Állandóan sírtam. Vagy sírnom kellett. De sírás közben is szorongatta a torkomat a sírás. Egyetlen helyzetben voltam valamivel nyugodtabb, egyetlen szituáció volt, amikor nem a könnyeimet nyeldestem: amikor Vendelt a kezemben tarthattam. Olyankor csak beszéltem-beszéltem, meséltem, énekeltem. Ezekre a fél órákra összerakott az anyai ösztön, de ezen kívül elmondhatatlanul zaklatott voltam. Peti látogatásai már csak abból álltak, hogy a nyakába/mellére borultam és sírtam, sírtam végig, amíg ott volt. Nagyon-nagyon sajnáltam Vendelt. Peti sosem sírt, de mindig könnyes volt a szeme. Haza akarok menni a családomhoz – sírtam. Azt akarom, hogy együtt legyen a család - zokogtam. Nem akarom, hogy Vendelt tovább bántsák. Az én gyerekem, az én babám, haza akarom vinni magammal, én akarom gondozni, védelmezni.

Sokszor gondoltam arra, hogy kimegyek a kórházból, felülök egy vonatra, és elmegyek… bárhova, csak el innen, messzire….

Az aktuális szobatársaimmal felváltva vigasztaltuk egymást. Hol ők borultak ki jobban, hol én. De a PIC-re egyébként is a sok kisírt szem, az aggódó szülői arcok és a nyomasztó bizonytalanság volt jellemző.

A legrosszabb az egészben a „meddig” bizonytalansága volt. Nem tudtam, meddig kell még Vendelnek szenvednie…. Napok? Hetek? Netalán hónapban is mérhető? Sajnos senki sem tudta megmondani.

Az én igazi mélyrepülésem pedig még ez után jött. 

Kétgyermekesként

Vendel jobban lett, a továbbiakban elégnek bizonyult a garatoxigén, többé nem került vissza CPAP-ra. Az én pályafutásom a szülészeten véget ért, már a branülömet is kivették, és vasárnap megkaptam a zárójelentésemet. Azonban nem mentem haza, hanem leköltöztem a koraszülött intenzív osztályon fenntartott „Mama Szobák” egyikébe. Ezen a döntésemen nem kellett sokat gondolkodnom, hiszen egyértelmű volt, hogy Vendelnek létszükséglet vagyok. Viszont ahogy meghoztam a döntést, hogy bent maradok Vendel mellett, elementáris erővel tört rám a honvágy és Lili fájó hiánya…. Hiszen neki is nagyon nehéz ez az időszak, neki is szüksége lenne az édesanyjára… nagyon fájt a szívem. Nem tudtam sírás nélkül Lilire gondolni.

A Mama Szobában tartózkodásnak egy feltétele volt: hogy anyatejes legyen a baba, s ezért mindent meg kell tenni. Ez a kitétel nálunk maximálisan teljesült, hiszen Vendel egészen a kezdetektől kizárólag anyatejes volt, soha semmi mást nem kapott, csak a tejet tőlem. (És ez egyébként végig így is maradt.)

Peti segített összepakolni, majd átcuccolni a PIC-re, és én közben a könnyeimet nyeldestem, „Haza akarok menni” ismételgettem, miközben bizonytalan időre beköltöztem a Mama Szobába.

Lilit még aznap behozta Peti, és anyukámék is újra felutaztak Gödre. Most, hogy eldöntöttem, hogy bent maradok (öt napja voltam bent), Petinek segítség kellett, hiszen muszáj volt már dolgoznia. Eddig egyedül koordinálta Lili ellátását, az én látogatásomat, és hébe-hóba a cég dolgait, de már ez nem mehetett így tovább. Anyukámék feljöttek tehát Gödre azzal a céllal, hogy pár napig maradnak, aztán magukkal viszik Lilit Békéscsabára. Lilit tekintve ez volt a lehető legjobb döntés, mert otthon -

nélkülem - csak meg volt zavarodva, mert minden más volt, mint ahogy ő megszokta, Békéscsabán viszont minden ugyanúgy volt, mint bármikor, amikor ott töltött pár napot.

Szóval Lilit újra láttam, a szívem majd’ megszakadt, ahogy a zavart arcocskáját néztem, nem is akart odajönni hozzám, haza akart szegényke menni. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, a torkomat szorongatta a sírás, és néha, amikor nem nézett rám, meg-megindultak a könnyeim is.  Megszólalni pedig egyáltalán nem tudtam, mert azonnal elsírtam volna magam.

Ekkor kezdődött az összeomlásom.

Melletted a helyem

Másnap (vasárnap) reggel azonban sajnos nem szép látvány fogadott… Már az osztályra lépve hallottam, hogy valamelyik gyereknek szinte állandóan riaszt a pulzoximétere, és ahogy Vendel szobájához közeledtem, egyre hangosabban hallottam a riasztást. Minden egyes alkalommal rettegve mentem be az osztályra, mert nem tudtam, hogy mi fogad, de most tényleg az én gyerekemmel volt baj…. L A szívem a torkomban dobogott, halálra rémültem. Vendel inkubátora körül nővérek és egy orvos állt, fölötte pirosan villogott a gép, csúnya hanggal jelezve, hogy baj van, Vendel nem kap rendesen levegőt. Sajnos így telt az egész éjszaka, mondták, és én majdnem összeestem ott rögtön. „De ezt a gyereket nem tehetjük vissza CPAP-ra, mert nem bírja…..muszáj, hogy összeszedje magát, mert Vendel babának a CPAP az nem megoldás, nem bírja, nem tűri….”- mondta az orvos, a megoldáson gondolkodva.

Had öleljem meg, kértem. „Igen, vegyük ki az inkubátorból, adjuk oda az Anyának, a babák jobban szaturálnak az édesanyjuk közelében!”- helyeselt a doktornő, majd leültettek a székre, kivették Vendelt, a kezembe adták, és én nagyon finoman a mellkasomra tettem, vigyázva, hogy minden cső és tű a helyén maradjon. És Vendel szaturációja szépen lassan emelkedni kezdett, egy perc múlva már a piros villogást a zöld jelzés váltotta fel, és megszűnt a csipogás, Vendel rendesen lélegzett….

Hihetetlen érzéseim voltak, egyszerre sírtam és nevettem volna. Én kellettem neki, meg tudtam nyugtatni, én vagyok az édesanyja, és jobban van a gyógyító ölelésben. Ez az a szimbiózis, ami anyát és gyermeket összeköt, onnantól kezdve, hogy megérzi az ember, hogy megfogant a gyermeke… egy csoda, ami nem is csoda, mert a világ legtermészetesebb dolga, de mégis csodálatos, és ez az icipici gyermek, nagyon pontosan TUDJA, hogy én vagyok az édesanyja. És ez a gépiesített kis világ, ami körülveszi, mit sem ér, ha nincs szeretet és odaadás, ha nincs törődés és érzelmi biztonság….

Egyszerre volt mennyország és furcsa kutatólaboratórium, ahol a gépek szintjén is kimutatható a szeretet, a kapocs két ember között. Mindenki a pulzoximétert figyelte, ahogy 50%-ról egy-két perc alatt 80%-os, stabil oxigénértékre lépeget föl.

A mérleg két oldala

A látogatások aznap és másnap ugyanúgy teltek, hihetetlen szorongással érkeztem mindig a PIC-re, és az első pillantás, annak nyugtázása, hogy Vendel ott van a helyén, mindig valamiféle kisebb katarzist hozott, a nagy feszültséget szertefoszlatta, állandó tompa aggódásnak engedve teret. Jó hírek vártak pedig: az antibiotikumos kezelés hatására javul Vendel szaturációja, valószínűleg tényleg a tüdőgyulladás volt a ludas, lehet, hogy még aznap vagy másnap leveszik a CPAP-ról, mert nagyon nehezen tűri. Viszont sajnos besárgult, emiatt kék fény alá került (az inkubátorban ment neki a fényterápia), így már a szemecskéje is le volt ragasztva, amit szintén nagyon rosszul viselt…. L

A javulás ellenére Vendel borzasztóan sokat szenvedett. Nagyon zavarták a csövek, soha nem láttam nyugodtnak, sírt, vergődött, és tépte ki magából a készülékeket. Legszívesebben zsebre vágtam volna, és hazáig szaladtam volna vele, hogy már ne bántsák, hogy már ne kelljen szenvednie, hogy már ne legyenek csövek az orrában, hogy már ne legyen cső a szájában, hogy már ne legyen tű a fejében, kezében, hogy már ne legyen sebes keze-lába a szurkálásoktól. Utáltam, hogy más gondozza, más becézgeti, utáltam, hogy más mondja meg, hogy mit tehetek vele és mikor és hogyan. Ölelni akartam, puszilgatni akartam, simogatni akartam, és piszkos szemétségnek éreztem, hogy míg más babáknak a finom dédelgetés és kényeztetés jut, az én gyerekem még azt sem tudja, hogy van anyukája. Viszont megengedték, hogy az anyatejet én adjam neki fecskendővel a kis szájába. Nagyon féltem azt a kis emberkét a fecskendővel megközelíteni, aki másból sem állt, csak csövekből és tűkből, de nyitotta a kis száját (amiből az etetés idejére kivették a gyomortehermentesítő csövet), és elfogadta a tejecskét. Nagyon gyengén, szinte szopóerő nélkül, de elnyámmogott azon a pár milin…. Nagyon-nagyon gyenge volt. Innentől kezdve én etettem Őt. Pár napig fecskendővel, majd cumisüveggel.

Évi, a szülésznő is meglátogatta Vendelt az osztályon, majd engem is. Később Asbóth doktor ugyanezt a kört megtéve kopogott be hozzám. Nagyon sokáig maradt, kb. egy órán át beszélgettünk. Leült az ágyam szélére. Elmondta újra és újra, hogy menyire szerencsések vagyunk, és azt is, hogy mennyire sokat köszönhetünk a mentőknek. Elmondta, hogy az eddigi pályafutása alatt egy ilyen esetet látott, pont egy ott dolgozó orvos feleségének esetét, akiket végül nem sikerült megmenteniük, pedig a kismama a kórházban feküdt benn, amikor megtörtént a baj. Mondtam neki, hogy úgy dőlt belőlem a vér, mintha magzatvíz zúdulna, azt mondta, hogy tudja. Azt mondta, hogy 5 perc alatt el lehet vérezni egy ilyenben. Kész csoda, hogy megmaradtunk, és ha a mentők nincsenek a helyzet magaslatán, ha ijedtükben azonnal kórházba próbáltak volna vinni, és nem stabilizálnak otthon, akkor biztosan sehova sem értek volna be velem, mert meghaltunk volna pár perc alatt mindketten. Aztán az volt a szerencsém, hogy egy leváló lepénydarab eltorlaszolta a további vérzés útját, és mire beértünk a kórházba, már nem véreztem annyira. Ez volt a másik olyan mozzanat, ami a túléléshez kellett. És a harmadik az volt, hogy induláskor a mentőorvos értesítette őket, így fel tudott állni addigra a műtős team, mire beértünk, ők pedig rekordot döntöttek azzal, amilyen gyorsan, 48 mp alatt kiemelték a babát.

Többszörösen csoda történ, mondta, csoda az én életben maradásom, csoda Vendel életben maradása, és csoda, hogy a méhemet meg tudták menteni, mert ilyen esetekben szinte borítékolhatóan olyan károsodás éri, olyan szövetelhalás történik benne, ami miatt ki kell venni.

„Nyugodtan jegyezze fel második születésnapjának a február 4-ét! A kisfiával együtt Ön is újra megszületett. És ebben benne volt minden: a Sors, a szerencse, az egyéni erő és kitartás…minden. És ha valakinek nincs oka szomorúnak lenni, ha valakin nem kell, hogy eluralkodjon a szülés utáni depresszió, az Maga, hiszen nagyságrendekkel több van a mérleg másik oldalán….”

De…, de Vendel CPAP-on van - motyogtam. „Tudom – mondta – onnan jövök, ez a kis tüdőgyulladás, higgye el nekem, ez a legkevesebb…. Erős, stramm gyerek, nem lesz semmi baja, mit számít az a plusz pár nap, amit még itt kell tölteniük, ahhoz képest…..? A tüdőgyulladásból kigyógyítják, és semmilyen maradandó károsodása nincs, ez a legeslegkevesebb…”

Miután majd’ egy órát beszélgettünk, elmondtam neki, hogy iszonyúan fáj mindenem, a  császáros sebem fáj a legkevésbé, de minden más porcikám….alig bírok mozogni. „Már el is felejtettük ezt a mellékhatást!”- mondta mosolyogva. Az altató nagy dózisban izomlazítót is tartalmazott, ez okoz később nagyon erős, izomlázszerű fájdalmat. De már elvétve végzik altatásban a császármetszést, ezért ezzel a mellékhatással nem gyakran szembesülnek a betegek és az orvosok.

Asbóth doktor látogatása hatására rajtam újra az optimizmus és a viszonylagos boldogság uralkodott el. Sajnos nem sok időre.

Pedig innentől kezdve kis lépésekben, de haladtunk. Vendel egyre jobban lett.  Szombat délután levették a CPAP-ról, és ezt már az esti látogatáskor megtudtam. Láthattam a gyönyörű, csodaszép pofiját úgy, hogy nem takarta el a nagy cső, amiről minden alkalommal a Brazil című film groteszk csövei és nyomasztó hangulata jutott eszembe, a gépiesített világ a borús jövőképpel.

A CPAP cső helyett garatoxigénre került, ami szintén csövet jelentett az orrában, de jóval vékonyabbat, mint az előző. Végre-végre – segítséggel ugyan, de – kivehettem az inkubátorból, összepuszilgathattam a kis arcát, és dédelgethettem. Nagyon zavarban voltam a csövek miatt, amik lógtak belőle, meg a branül miatt, amin keresztül az infúziója ment. Nagyon-nagyon féltem, nehogy valamelyik cső vagy netalán a tű kicsússzon, és bajt okozzak, azt sem tudtam, hogy fogjam, de FOGTAM, karomban tartottam. Végtelenül boldog voltam. Megetethettem, sőt tisztába is tehettem az inkubátorban. Nagyon nehéz volt a csövei között matatni, de boldogan oldottam meg a feladatokat.

Harmadnap: az érzelmek viharában

A furcsa fájdalom szempontjából a harmadnap volt a mélypont, alig bírtam az „izomláztól” mozogni.

De felkeltem, és reggel 6 –kor gondoltam egy merészet: lemegyek egyedül, a saját lábamon a PIC-re Vendelhez. Látogatási idő van, nem lehetek olyan lúzer, hogy kihagyom! Nagyon-nagyon szédültem és hányingerem volt, ahogy menni kezdtem, de lementem, erősen kapaszkodva mindenbe, ami a keze ügyébe került, és persze tejet is vittem neki.

Már nem volt olyan rossz kedvem, mint előző este, bár nagyon-nagyon féltem, mi fogad az osztályon. Ahogy bementem, a szokásos fertőtlenítés után az első pillantásom mindig Vendelé volt, az első nyugtázás, hogy ott van, a helyén van, nem vitték sehova, bent fekszik az inkubátorban. Az első kő mindig ekkor gördült le a szívemről.  A második akkor, amikor odamentem hozzá, és láttam, hogy ugyanannyi cső van, mint tegnap, nem változott semmi.

Néztem őt, és a végletekig meghatódtam, akkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Úgy éreztem, hogy ennyire szép gyereket még soha életemben nem láttam. Néztem őt, és elöntött a melegség, a szeretet, és elgyengültem. Mondták a nővérek, hogy kinyithatom az inkubátort és benyúlhatok megsimogatni, meg is tettem, elmondhatatlanul boldog voltam. J

Látogatási időn túlnyúlva, sokáig maradtam Vendelnél, nem tudtam betelni vele. Arra gondoltam, milyen jó lesz majd haza vinni, és együtt lenni vele. Mikor visszaértem az osztályra, Peti éppen megérkezett, és nagyon letolt, amiatt, hogy lementem egyedül, segítség nélkül.

Fél tízkor együtt mentünk vissza Vendelhez. A lelkiállapotom kezdett egyre javulni, ami annak volt köszönhető, hogy most már sűrűn láthattam Vendelt, és aggasztó dolgokat nem hallottunk róla. Elkezdett felülkerekedni a bánaton az öröm, hogy minden rendben lesz, és milyen szerencsések és ügyesek és bátrak és erősek vagyunk.

Vendel meglátogatása után, a szobámba érve, kértem Petit, hogy bújjon mellém az ágyba. Nagyon-nagyon fáradt voltam, a fáradtságtól (is) már hányingerem volt, minden porcikám hihetetlen módon fájt és sajgott, szédültem, és úgy éreztem, hogy csak hozzá bújva tudnék aludni, pihenni egy kicsit. Bezártuk belülről az ajtót (ami ugye tilos volt, de hát ki tudja megmondani, hogy elmentem-e valahova és azért zártam be, vagy szabálysértést követek el és belülről zártam be…), Peti alsónadrágra vetkőzött és bebújt mellém az ágyba. Úgy egy órát pihentem, szundikáltam így (közben többször is megpróbált bejönni valaki), tovább nem mertük zárva tartani az ajtót, mert féltünk, hogy gyanús lesz, nyilván senki sem hinné el, hogy az én állapotomban egy órára vagy tovább eltűntem valahova….

Ez az egy óra igazi lelki feltöltődés volt, létszükséglet. Én pihentem, Peti simogatott közben.

A következő látogatáskor sajnos rossz híreket kaptunk, Vendelt nem tudták levenni a CPAP-ról, nagyon erősen oxigénfüggő, szinte egy percet sem bírt a CPAP gép nélkül, "azonnal elszürkült, sőt, elfeketedett", és most már a CPAP gép mellett is romlik a szaturációja…. L Mivel a vérképe továbbra is jó volt, az orvosok tüdőröntgent készítettek, amin kiderült, hogy kezdődő tüdőgyulladása van. Az orvos szerint ez magyarázhatja a légzészavarát és azt, hogy még mindig ennyire igényli az oxigént. A szülési sokk miatti adaptációs zavarnak ugyanis már el kellett volna múlnia. Antibiotikum kúrát indítottak infúzióban, valamint hörgőtágítót kapott.

Természetesen nagyon nyugtalan lettem a hírtől, de próbáltam a jó oldalát nézni a dolgoknak, és nem összeomlani, erősnek maradni. Sikerült is, bár az aggódás állandóan feszített belül.

Délután Peti behozta Lilit, és anyukámék is megérkeztek, valamint a bátyám is a barátnőjével, akit akkor mutatott be a családnak először. (Tesómnak mindig volt érzéke az időzítésekhez). Az osztályra nem lehetett bejönni a látogatóknak, így a szülészet előtti huzatos folyosón találkoztunk, ott ültünk le beszélgetni. Nagyon vártam, hogy láthassam Lilit, hiszen akkor láttam utoljára, amikor elvitt otthonról a mentő…. Amikor megérkezett, ámulva néztem: ez a törékeny, gyönyörű kislány az én kislányom? Olyan volt, mintha ezer éve nem láttam volna…. De hasonlóan élhette meg ő is a találkozást, nagyon zavarodott volt, szinte oda sem mert jönni hozzám, az apukájánál kereste a biztonságot. Aztán egyszer mégis odajött hozzám, és az ölembe kéredzkedett.

Ahogy ott üldögéltünk, és beszélgettünk, egyszer csak arra jött az a műtősfiú, aki a műtétemnél jelen volt, és gépiesen elhaladt mellettünk, ment a dolgára.

Egyszer csak bevillanhatott neki, hogy ki vagyok, mert hirtelen visszafordult, és rám nézett, az arcán igazi őszinte meghatódottsággal, és azt mondta: „Jaj, de jó magát ÍGY látni!!!! Ő a kislánya?” És úgy nézte Lilit, mintha valami csodát nézne, és az arcára kiült az öröm és az elérzékenyülés. (Tudott Liliről, mert a műtét utáni ébresztéskor mondogattam, hogy a férjem otthon maradt a kétéves lányunkkal és nem tudják, mi van velem)

A pillanat - a sokat látott és amúgy morcos műtősfiú szavai és arca - nagyon megható volt, Petivel nagyon-nagyon sokat emlegettük, hogy milyen őszinte érzelmek ültek ki az arcára, és mennyire őszintén mondta, amit mondott. Az arcán látszódott az az aggódás, amit akkor (műtét közben) érezhetett, az a megkönnyebbülés, amit akkor érezhetett, és az a meghatódottság, ami most öntötte el annak láttán, hogy együtt van a család. Egyszerre jelent meg mindez benne és rajta, itatta át a levegőt, és akkor ott, mindannyian ugyanazt éreztük. Ezek az életünk olyan pillanati, amiket sosem felejt el az ember. Arcok, amik örökre bevésődnek. 

Az első találkozás

Bementünk az osztályra, köpenyeket kaptunk, Peti fertőtlenítette a saját és az én kezemet is, és bementünk a mi drága kicsinkhez.

Iszonyúan nyomasztó volt a PIC. Nagyon éles fények voltak, és a gépek nagyon hangosan sípoltak, csörögtek, riasztottak, visítottak. Vendel „szobájában”, vele együtt, 5 baba volt, az inkubátorok kb. fél méterre helyezkedtek el egymástól, rengeteg gép volt, amelyeknek az összes csöve a babákban végződött, és pár fehér szék, amire le lehetett ülni az inkubátorok előtt.

Peti megmutatta, melyikben van Vendel, és teljesen közel tolt hozzá. 

A látvány nagyon megrendített. Az én kicsim ki sem látszódott a csövekből. A CPAP cső egy szörnyű vastag harmonikaszerű valami volt, amihez egy palack tartozott, és mindkét orrlukába fel volt vezetve, eltakarva az egész kis arcát. Gyomorszonda volt a gyomrában, így a száján is cső volt ledugva, aminek a végén egy zacskó volt, branül volt a fejében, amin keresztül infúziót kapott egy palackból, pulzoximéter volt a lábán, és keze lába össze-vissza volt szurkálva és vattabucikkal leragasztva.

Ahhoz képest, hogy mindenki azt mondta, hogy milyen jól van Vendel, nagyon nem erre számítottam. Nagyon elkezdtem sírni. Vendel is nagyon sírt, iszonyúan nyugtalan volt. Küzdött a csövekkel, ki akarta őket tépni az orrából, szájából, és amikor picit megmozdította őket, visszagyömöszölték neki, és újra nagyon sírt. Darabokra tört a szívem. Ki akartam venni, meg akartam ölelni, magamhoz akartam szorítani, nagyon akartam, hogy ne sírjon. Persze nem lehetett. Sírtam. Mellettem fél-fél méterre más anyukák ültek az ugyanígy becsövezett gyerekeik előtt, fehér köpenyben, fertőtlenítőszagban, gépek csipogása, vijjogása között, nővérek és orvosok járkálása közepette, éles fényben. A mellettem lévő anyukával össze is találkozott a tekintetünk. Nagyon szomorú volt ő is. Úgy éreztem magam, mint a világ legrosszabb, legkegyetlenebb sci-fi-ében, és arra gondoltam, hogy Vendelnek most félhomályban, csöndben, szeretetben és békességben az anyukája puha bőrén lenne a helye.

Pár percig maradtunk, majd visszamentünk az osztályra, lefeküdtem. Arra gondoltam, hogy nem is akarok többet látogatóba menni…. L Persze nem komolyan gondoltam ezt, de a gyomrom görcsbe rándult, ha arra gondoltam, hogy fél hatkor újra lemegyünk…

Fél hatkor újra letolt Peti a PIC-re, vittem ismét lefejt tejet, amiért nagyon megdicsértek az intenzíves nővérek, és faggatóztak a szülésemről, aminek a híre természetesen eljutott hozzájuk.

Vendel látványa másodjára nem kavart fel olyan erősen, de a szívem borzasztóan sajgott, ahogy a vergődését néztem, és tudtam, hogy a biztonságot keresi, és nem tudtam, mikor adhatom majd meg neki.

Jött egy kedves doktornő, nagyon mosolygott, és tájékoztatott minket Vendel állapotáról. Mondta, hogy jól van, nagyon-nagyon nagy stressz volt neki a szülés, még mindig légzészavara van, de a vérértékei jók, vérgáz értékei jók, CRP-je jó, és minden, ami ilyenkor veszélyes, nála jó eredményt mutat. Fel kell dolgoznia, amin keresztül ment, és a koraszülöttség miatt is éretlenebb picit a tüdeje, de rendben lesz minden. Este megpróbálják majd levenni a CPAP-ról. Kicsit megnyugtattak a szavak, de az anyai szívem továbbra is zaklatott volt. Ki volt belőle tépve valami, és gépek között vergődött egy inkubátorban.

Visszamentünk a szobámba. Nagyon furcsa fájdalmat éreztem mindenemben, alig bírtam mozgatni a tagjaim, sajgott minden porcikám, a lábaim is alig mozogtak, a kezemmel próbáltam segíteni a lábaimnak, amikor a tolószékből ki- és beszálltam, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kezem is alig mozog. Sőt, a nyakam is, és mindenem, de mindenem sajog, fáj.

Este Peti sokáig bent maradt, kivették a katéteremet, aludtam még egyet, majd fejtem megint, a tejet Peti levitte az osztályra, majd haza ment. Azzal ment el, hogy másnap behozza Lilit is.

Késő este még egyszer küldtem le a csecsemős nővérekkel is anyatejet, mivel én egyedül lemenni nem tudtam.

Saját lábamon már át tudtam botorkálni a WC-re, de még hosszabban nem tudtam menni, és nagyon-nagyon szédültem is, ha függőleges helyzetben voltam. Aznap este még nem tudtam lezuhanyozni sem.

Éjszaka felerősödött az a fájdalom, amit nappal minden porcikámban éreztem. Szinte semmit sem aludtam ezen az éjjelen sem, mert alig bírtam mozogni, bármimet próbáltam mozdítani, nagyon erős izomlázszerű fájdalmat éreztem. Még a kézfejemben is, minden egyes izmomban….

Éjszaka kétszer keltem fel fejni, de kínkeserves volt a mozgás. Picit megijedtem, hogy mi lehet ez. Úgy éreztem, hogy a császáros sebemtől már simán tudnék mozogni, ha ez a szörnyű, minden tagomra kiterjedő fájdalom nem lenne… Reggel azonnal elmondtam a nővérnek. A válasza az volt, hogy nem kis dolgon mentem keresztül, ne csodálkozzak, ha így érzem magam. 

Másnap nélküle

Reggel 6-kor jött a műszakváltás, újabb orvosok és nővérek érkeztek. A fiatal orvos, akinek a karját megragadtam, aki azt mondta, „bármi lehet”, első útja hozzám vezetett. Mondta, hogy letelefonált a PIC-re, a fiam egy nagyon életre való stramm kölyök, minden rendben van és lesz, ne aggódjak. Rosszul szaturál, ezért oxigént kap, de ne aggódjak. Mondta, hogy nagyon sápadt vagyok, és megsimogatta a lábam. Kérdeztem, hogy fájni fog-e a felkelés az ágyból, azt mondta, hogy egy kicsit jobban fog, mint a sima császárosoknak, hiszen nem volt idő úgy vágni, ahogy szoktak, de ilyen trauma után ez lesz a legkevesebb.

Évi megkért két nővért, hogy segítsenek neki lemosdatni engem. Hiszen még mindig úgy feküdtem, ahogy behoztak, csak már minden porcikámra rászáradt a vér. Nagyon hálás voltam. Hoztak finom, meleg vizet, és szivaccsal törölgettek, fordítgattak, törölgettek. A két új nővér elképedt azon, mennyire véres vagyok. Évi mondta nekik, hogy ha látták volna, amikor behoztak, meg a ruhát, amit levágtak rólam….. A mosdatás nagyon-nagyon jól esett. Nagyobb poharakba is hoztak vizet, abba áztatták a kézfejeimet, mert még a körmöm is fekete volt a vértől. Természetesen teljesen nem tudtak lemosdatni, csak úgy nagyjából, meg hát még mindig nagyon véreztem, az altestemhez nem is igen nyúltak, ott csak a lábszáramat mosták le. Közben Évi olyan kedvesen arról beszélt, hogy milyen szép fiam született, és hogy milyen ügyesek, bátrak voltunk.

Asbóth doktor reggeli első útja is a PIC-re vezetett, majd hozzám, és beszámolt Vendel állapotáról. Mosolygott egyfolytában, a fejemet simogatta, és bátorított.

Már nagyon vártam, hogy láthassam végre Vendelt, de még mindig a megfigyelőben voltam.

Körülbelül délben jött egy orvos, majd még egy, és azt mondták, hogy most már átmehetek az osztályra. Jött egy beteghordó, az ágyamban fekve áttolt a szülészetre, közben megérkezett Peti is, éppen „út közben” találkoztunk. 

A szülészeten – saját kérésre - egyágyas, alapítványi szobába kerültem. A beteghordó nagyon óvatosan átemelt az ottani ágyra, még mindig teljesen meztelen voltam, megigazgatta a belőlem lógó csöveket, és betakart. Utána azt mondta: „Ugye tudja, hogy egy hajszálnál is kevesebben múlott minden…? Az Ön és baba élete is…..” Tudom”- mondtam, majd láttam, hogy Peti szeme könnybe lábad, és elfordul.

Nagyon jó volt, hogy ott volt Peti újra, kérdezgettem, hogy mi volt otthon, hogy van Lili, ő mesélt, és közben kipakolta a cuccaimat, hiszen akkor hozta be az otthon már bekészített bőröndömet a kórházi holmikkal.

Jött egy nővérke, gyógyszert adott vénásan, mondtam neki, hogy szeretnék lemenni a PIC-re, biztatott, hogy majd egy kicsit később lassan megpróbálunk felkelni, és meglátjuk. Kérdezgetett az esti eseményekről és sajnálkozott nagyon.

A PIC-en napi hatszor volt látogatásra lehetőség (fél-fél óra), ebből két látogatási idő volt az apukákkal közös, a többi látogatásra csak az anyák mehettek.

Eljött a déli látogatási idő, Peti leugrott Vendelhez, és hozta a friss híreket. Elég lehangolt volt az arca. Sajnos nem volt elég a garatoxigén Vendelnek, CPAP-ra kellett tenni, ami asszisztált lélegeztetést jelent, tehát a baba magától lélegzik, de a folyamatos légúti nyomásról ki-és belégzéskor egy gép gondoskodik. Annyira aggasztó volt a híreket hallani, és annyira nyugtalan voltam, hogy én még nem láthattam Őt… Féltem attól is, hogy elhallgatnak valamit, de Peti azt mondta, minden rendben tényleg, csak a látvány nem túl lélekemelő, ezért szomorú. Már nagyon-nagyon vártam, hogy Vendel mellett lehessek, de egyben féltem is attól, mi fogad majd, milyen lesz látnom Őt….

Nemsokára visszajött a nővérke, és azt mondta, hogy megpróbálunk felülni, majd felállni. Ennek nagyon megörültem, mert így reményt láttam arra, hogy a délután fél 4-es látogatásra már lemehetek a babámhoz. Meg már nagyon szerettem volna hálóingbe bújni. Viszonylag simán felültem (segítséggel persze), majd kis ücsörgés után fel is állított a nővér pár másodpercre, ami szintén jól ment, leszámítva az eszméletlenül erős szédülést. A nővér nagyon-nagyon megdicsért, majd mondta, hogy ő most kimegy, de ha gondolom, ücsöröghetek még egy kicsit, nem muszáj rögtön visszafeküdni. Ennek nagyon megörültem, úgyhogy ücsörögtem kb. egy órát az ágy szélén…. J Persze Peti vigyázott rám, és közben egy hálóinget is rám adott végre.

Majd mondtam, hogy már rohadtul szeretnék egy bugyit is magamra, mert irtó kényelmetlen az az ipari méretű betét a lábam között úgy magában, úgyhogy megkértem Petit, hogy segítsen újra felállni és húzzunk bugyit is. Segítséggel simán felálltam újra, Peti nagyon csodálkozott, hogy ennyi erő van bennem, és hogy semennyire nem jajgatok. Egyre csak kérdezgette nagy csodálkozva, hogy „nem fáj?”. Jó, persze fájt a sebem, hiszen csak felvágták a hasam, de sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy végre mobilis legyek, és mehessek a kisbabámhoz.

Szóval álltam az ágyam mellett, és vártam, hogy Peti rám ügyeskedje a bugyit meg a tiszta betétet, amikor elkezdtem valami nagyon-nagyon furát érezni, mintha valami csúszna ki belőlem…. Jaj- mondom - kicsúszik a katéterem, érzem, hogy jön ki belőlem…  Nagyon fura érzés volt, ahogy csúszott ki belőlem a „valami”, majd hopp és hopp, ki is csúszott (kétszer) és a földön landolt…. Csak éppen nem a katéter volt az, hanem két db férfiökölnyi alvadt vér. És mindez Peti orra előtt történt, hiszen ő éppen akkor akart bugyit húzni, és ott guggolt előttem.

Peti nagyon megijedt (én kicsit sem), és szaladt szólni a nővérnek, de megnyugtatták, hogy nincs semmi baj.

Miután kész lettem, kértem Petit, hogy amíg így ülök, szóljon egy csecsemős nővérnek, hogy jöjjön segíteni, tejet szeretnék fejni. Jött is a nővér, de arra kért, hogy inkább pihenjek, túl nagy volt a vérveszteség, és biztos, hogy még tejem sincs. De, mondtam, érzem, hogy van tej, csak segítsen, mert mindkét kezemben branül van, és gyenge is vagyok még, szédülök nagyon. Hozott kiskanalat és fecskendőt, és sikerült szépen kolosztrumot nyernünk, amit fel is szívott azon nyomban a fecskendőbe, és rögtön vitte is le Vendelnek. Hagyott még nekem steril kanalt és fecskendőket, ha próbálkozni akarok….

Mikor visszajött a nővér, aki felültetett, meglepetten konstatálta, hogy még mindig ülök, át vagyok öltözve, és már fejtem is…. J Azt mondta, hogy nagyon-nagyon stramm csaj vagyok, nem látja akadályát, hogy a fél négyes látogatásra tolószékben letoljon Peti a PIC-re. Madarat lehetett fogatni velem az örömtől. Nagyon csúnyán fel voltak dagadva a végtagjaim, megmutattam a nővérnek, de annyit mondott, hogy „ez még belefér”. Az arcom is nagyon dagadt volt, de ezt szerencsére akkor még nem láttam, csak később, amikor tükör közelébe kerültem.

Ólmos fáradtságot éreztem, Peti kért, hogy próbáljak aludni, hiszen ki tudja mikor aludtam utoljára. Kiment egy órára sétálni, és én addig tudtam is picit aludni, ami nagyon jól esett.

Délután 3 körül újra felültem Peti segítségével, majd fejtem, hogy tudjak Vendelnek kolosztrumot vinni, Peti tolószéket szerzett, és boldogan készültem a fiamhoz. 

Fél négy lett, látgatási idő! 

Ekkor bejött egy nagydarab nővér, mondván, hogy ő a kötözős nővér, és feküdjek vissza az ágyra, mert kötést akar cserélni. A sírás fojtogatta a torkomat. 5 percembe telt rendesen felkelni, mindjárt fél 4, és összesen fél óra látogatási idő van, még nem láttam a gyerekemet, kötözzön már át később, kértem. Csúnyán rám ripakodott, hogy neki nincs máskor ideje, és két perc az egész. Könnyes szemmel szenvedtem magam vissza háton fekvésbe az ágyba, hogy lecserélje a kötésemet, és szenvedtem utána megint 5 percet, hogy felkeljek újra. Felülés után is kellett pár perc, hogy csillapodjon a szédülés, úgyhogy háromnegyed 4 körül tudtunk csak elindulni.

Peti átsegített a tolószékbe, és elindultunk a PIC-re. Iszonyúan rosszul voltam: rohadtul szédültem, őrjítő hányingerem lett, és a tolószék zötyögésétől nagyon-nagyon fájt a hasam. Mire leértünk a PIC-re, már remegtem is, annyira kész voltam, Peti meg is kérdezte, hogy ki fogom-e még bírni pár percig a tolószékben, vagy szóljunk, hogy fektessenek le valahova. De mondtam, hogy próbáljuk meg, mindenképpen látni akarom Vendelt. Minden erőmet összeszedtem, de az ájulás szélén voltam.

Az első éjszaka egymástól elszakítva

Az egyik szülésznő azt tanácsolta Petinek, hogy menjen le újra a koraszülött intenzív osztályra, és kéredzkedjen be, hogy képet készíthessen a telefonjával Vendelről nekem. Peti így is tett, lement, és készített pár fotót, valamint videót Vendelről. A nővérek és az orvosok is megnézték a képeket, mindenki azt mondta, hogy nagyon aranyos és nagyon szép baba. Gratuláltak.

Én is nézegettem a képeket, videókat, sírdogáltam, olyan furcsa volt az egész. Néztem azt a kis védtelen babát, ahogy nyugtalanul mocorog, nyöszörög és zihál, láthatóan nehezen lélegzik, és egyedül van. Kikerült a pocakomból, a védett, meleg anyai fészekből, és most egyedül küzd, és engem keres, az én melegségemet hiányolja, és senki nem öleli magához. Nem tehetem a mellemre, nem puszilhatom meg, nem hallhatja a hangomat, amit már ismer. Csak egyedül kapálódzik tehetetlenül melegség, támasz nélkül. Egy újszülött, az anyja nélkül. Egy csővel az orrában. Mondtam, hogy meg akarom szoptatni. Azt mondták, hogy majd az állapota dönti el, hogy mikor lehet. Kérdeztem, hogy mikor láthatom, azt mondták, hogy ha másnap lesz annyi erőm, akkor láthatom. Nagyon-nagyon mély szomorúságot éreztem, a szívem szakadt meg.

Késő éjszaka volt. Telefonon felhívtuk a legfontosabb embereket, akikkel már akkor meg akartuk osztani a hírt, hogy megszületett Vendel. Peti a fülemhez tartotta a telefont, mert én túl gyenge voltam ahhoz, hogy fogjam, s így én is tudtam beszélni, illetve az erőmből csak a suttogásra futotta. Anyukáméknak csak dióhéjban mondtuk el a történteket, a részleteket csak másnap tudták meg.

Egyszer bejött az orvos, aki műtött, és azt mondta, vendéget hozott. A PIC ügyeletes orvosa volt vele. Az orvos nagyon kedves volt, bár újdonságot nem mondott, csak amit már Petitől is tudtam: hogy nagy, erős baba, spontán lélegzik, de garatoxigént kap.

Haza vinni majd az PIC-ről lehet.

Peti kb. hajnal fél 2-ig maradt mellettem, alig akartam elengedni. Közben állandóan jöttek-mentek az orvosok és a nővérek, vért vettek, vérnyomást vagy lázat mértek, újabb és újabb vért, vérplazmát, vagy infúziót kötöttek be.

És akár orvos, akár nővér jelent meg az ágyam mellett, mind elmondta, hogy hajszálon múlott az életünk. Asbóth doktor is többször benézett, minden alkalommal odajött mellém, és megsimogatta a fejem. És én minden alkalommal megköszöntem neki, hogy megmentette az életünket.

A velem lévő szülésznő, Csontosné Évi, elképesztően kedves volt. Bátorított, kedveskedett, simogatott, beszélgetett velem az érzéseimről. Nagyon sokszor elmondta, hogy nagyon kell örülni annak, hogy túléltük és jól vagyunk. És vigasztalt sokat, amikor sírtam. Egész éjszaka velem volt. Liliről is sokat beszélgettünk, és ő is mesélt a családjáról. Olyan sokszor elmondtam neki, hogy mennyire köszönöm, hogy ilyen kedves velem. Úgy ápolt, mintha a gyermeke lettem volna.

Párszor ment csak ki a megfigyelőből egy kis időre, és kérte, hogy aludjak, de nem ment az alvás. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Teljesen felkavart lelkiállapotban voltam. 

Nagyon gyorsan telt az éjszaka, főleg, hogy állandóan „piszkáltak” az infúziókkal, transzfúziókkal, lázméréssel, vérnyomásméréssel. A transzfúziós zacskókat pl. reggel 6-ig cserélgették. Addig egyfolytában folyatták belém a vért. És kb. óránként itattak is, szívószállal.

Évi néha segített oldalra fordulni, amikor már nagyon nem bírtam a mozdulatlan fekvést. És beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk….

Dicsérte a mentőket is, akik bevittek. Elmondta, hogy a mentőtiszt és a mentőorvos is ott toporgott a műtő ajtajában, míg a császármetszés zajlott, egészen addig, míg ki nem jött valaki a műtét végeztével, aki tájékoztatni tudta őket az állapotunkról. Nagyon izgultak, és nagyon-nagyon örültek, hogy egészséges kisbabám született.

A műtét során kiderült, hogy valójában placenta previa centralisom volt, vagyis a méhlepény teljes egészében fedte a méhszájat. Valószínűleg megnyílhatott a belső méhszáj, aminek hatására leszakadt a méhlepény...

boldognak lenni.....

Varga Vendel…

… 2014. február 4-én 20:22 perckor 2940 grammal és 53 cm-rel - 3-as Apgar értékkel - megszületett. 48 másodperc alatt emelték ki a pocakomból. Születésekor nem lélegzett, ezért másfél percig ballonos lélegeztetést kapott. Másfél perc után beindult a spontán légzése, és felsírt. Azonnal a koraszülött intenzív osztályra (PIC) került. Az orvos, aki világra segítette, és egyben az életünket megmentette: dr. Asbóth Ákos volt.

Mindeközben Peti otthon, miután engem elvitt a mentő, felhívta az anyukáját, hogy azonnal induljon el Gödre hozzánk (Újpestről, kb. 20 perc az út autóval), megnyugtatta Lilit, majd feltakarított (habár a falon és a fugákban még mindig láthatóak a „nyomok”). Ez után csodálatos fegyelemmel és lelkierővel folytatta Lilivel a napirendet. És megtette a lehetetlent, nyugodt volt, hogy a lányunk is megnyugodjon. Lili már a kádban fürdött, mikor anyósom megérkezett. Anyósomat Zoli, Peti öccse hozta el autóval. Anyósom átvette Lilit, befejezte a fürdetést, és lefektette. Peti eközben elindult utánam. A 104-et felhívva tudta meg, hova szállítottak.

Arra ébredtem, hogy simogatják a fejem, az orvos volt az, és mondogatta, hogy jól van a baba, minden rendben van. Mosolyogtak körülöttem, és mindenki arról beszélt, hogy milyen erős baba Vendel.

„Varga Vendel a szerencse fia. Nagy küldetése lehet a Földön, hogy így kellett megszületnie, és ő mégis köszöni szépen, jól van.”- hangzott el ez a két mondat. Sosem felejtem el. Alig hittem el, de tényleg, alig hittem, hogy minden rendben, hogy végül minden jól alakult….. Köszöntem, köszöntem, és százszor megköszöntem, hogy megmentették az életünket. Az orvos és a szülésznő meg csak simogatták a fejem.

Őrjítő hányingerem lett, szóltam, hogy nagyon rosszul vagyok, adtak gyorsan vénásan hányáscsillapítót.

Kérdezték, hogy kit hívhatnak fel, mert nem találtak nálam telefont, így nem tudtak senkit sem értesíteni.

Kértem, hogy hívják fel Petit, mert azt sem tudja, melyik kórházba hozott a mentő, azt sem tudja, mi van velünk, otthon maradt Lilivel, a kétéves kislányunkkal kétségek között. De sajnos nem tudtam a telefonszámát. Valakit azért mégis csak fel kéne hívni, kérdezték, kinek tudom fejből a számát. Mondtam, hogy anyukámét, de ő nem tud semmit arról, ami történt, inkább ne hívják fel. Kétségbe estem, hogy Petit nem tudják elérni, és elkezdtem sírni.

Kitoltak a műtőből, és ahogy áttoltak a műtőajtón, valakinek a meleg közelségét éreztem: „Itt van a férje, látja, nem egy elveszett ember ő!”. Peti ott volt mellettem. Elkezdtem neki mondogatni, hogy minden rendben, jól van a baba. Azt mondta, tudja, ő már látta is.

Betoltak a megfigyelőbe, negyed 10 volt ekkor. Petit kérdezgettem, hogy mi van Vendellel, jól van-e. Azt mondta, hogy nagyon aranyos, kap egy kis oxigént, de nagyon zihál, pár óra alatt dől el, hogy kell-e neki több rásegítés a légzésére. Vagy százszor megkérdeztem, hogy ugye biztos, hogy nincs nagy baj, mert Peti arca nagyon szomorú volt, de mindannyiszor azt válaszolta, hogy nincs.

Sürögtek körülöttem az orvosok és a nővérek. Oxitocint kötöttek be, hogy segítse a méhösszehúzódást. Meztelenül feküdtem, egy takaróval voltam betakarva, és a lábam között egy óriási betét volt, éreztem, hogy nagyon-nagyon vérzek. Pár perc múlva iszonyú erős fájdalmaim lettek, éreztem, hogy elevenen felvágtak, szétvágták a hasam és a méhem, és ez nagyon éles fájdalmat okozott. Éppen akkor kezdtek el kérdezgetni az esetleges gyógyszerérzékenységeimről, és mondták, hogy sajnos nem tudtak előre fájdalomcsillapítót adni, mert nem volt idő egyeztetni, és nem merték megkockáztatni, hogy esetleg allergiás reakció lép fel bármelyik gyógyszerre. Nagyon jól tették, hiszen jó pár gyógyszerre vagyok érzékeny. Éreztem a friss vágás csontig hatoló fájdalmát, úgy ahogy van, úgy, amennyire egy császármetszés fáj, ébredés után, minden fájdalomcsillapítás nélkül. Remegni kezdtem a fájdalomtól. Közben az oxitocin is hatni kezdett, és a méhösszehúzódásokat is érezni kezdtem. Az orvos nyugtatott, hogy azonnal kapom a fájdalomcsillapító infúziót, Contramalt készítenek be, ami egy ópium származékot tartalmazó fájdalomcsillapító szer. Bekötötték az infúziót, és mondták, hogy kb. negyed óra, mire érezni fogom a hatását.

Peti az ágy mellett ült egy kis széken, és a kezemet fogta. Csöndben voltam, remegtem, nagyon fájt a sebem, annyira, hogy elhúztam a kezem Petiéből, annyira fájt, hogy nem esett jól, ha hozzám ért. Peti szó nélkül ült mellettem. Kaptam még só- és cukoroldatos infúziókat is, illetve elkezdték a vérátömlesztést is.

Kb. fél óra múlva csillapodott a nagyon erős fájdalom. Sírtam, és azt mondtam Petinek, hogy nem vagyok boldog. Megszületett Vendel, csodával határos módon mindketten túléltük, kétgyermekes anya vagyok, de nem vagyok boldog. Nagyon mélyről jövő fájdalmat és ürességet éreztem. Nem vagyok boldog - mondtam újra sírva. „Nagyon sok időnk lesz még boldognak lenni” – válaszolta Peti.

MENTŐANGYALOK

A mentőben megdöntötték az ágyamat úgy, hogy az alsó testrészem magasabban volt, a fejem meg alul, hogy nehogy a szülés is meginduljon, így a pocakom a gyomromba szállt, az infúzió és az oxigén továbbra is ment, és feltettek még egy vérnyomásmérőt, ami párpercenként magától mért vérnyomást.

Kérleltem a mentőket, hogy induljunk, menjünk gyorsan. De már csak fáradtan, sírdogálva, fásultan könyörögtem. A diszpécser bemondta, hogy a Péterfybe vigyenek, „a kurva életbe” –  kiáltott fel az orvos. Kétségbeesetten megkérdeztem, hogy messze van a kórház, az a baj? (Fogalmam sem volt a távolságról, nem ismerem jól Pestet) De nem válaszoltak.

Elindultunk, nagyon nagy sebességgel, szirénázva. Éreztem, hogy megint jön egy löket vér. Minden nagyon tompa volt és nehézkes. A velem lévő mentőtiszt nagyon-nagyon kedves volt, azt mondta, nagyon átérzi a helyzetet, ő is kétgyermekes családapa, nagyon gyorsan megyünk, el sem meri mondani, mennyivel, hamar oda fogunk érni, beszéljek nyugodtan a babához, tartsak ki. Közben rádión felvették a kapcsolatot a kórházzal, részben hallottam a beszélgetést, hallottam, hogy kérték, hogy beszéljenek hozzám végig. A mentőtiszt így is tett, és mindig elmondta azt is, hogy kb. hol tartunk, hány perc, míg odaérünk, mennyit kell még kibírni. Kérte, hogy ne tegyem a kezem a pocakomra, nehogy fájásokat generáljak, de én a takarók alatt mégis a pocakomon tartottam a kezem. Közben sírtam. A mentős próbált kérdéseket feltenni, érezhetően ébren akart tartani, nem nagyon tudtam beszélni, csak nagyon ritkán, nagyon lassan és nagyon halkan. Közben hallottam a rádiós „tudósításokat”, amikben a kórháznak jelezték, hogy mennyire csökken a vérnyomásom.

A családomra gondoltam, arra, hogy Lili mennyire meg volt ijedve, hogy Peti azt sem tudja, hova visznek…

Rosszul voltam, mondtam, hogy hányni kell, mondták, hogy a sebesség miatt, meg attól, hogy meg van döntve az ágyam. A mentős saját légzésével mutatta, hogyan lélegezzek. Próbáltam mélyeket lélegezni, ő számolt hozzá, becsuktam a szemem, alig voltam magamnál, a kezem a pocakomon volt.

Egyszer csak éreztem a kezemmel, hogy megmozdul a babám…. Nagyon-nagyon picit és haloványan, de egyértelműen megmozdult. És ekkor éreztem, hogy belövell a tejem. Mozog a baba, mondtam. „Mozog a baba, mozog a baba” – szólt nagy örömmel a mentőtiszt a kocsi elejébe az orvosnak, „mozog a baba, mozog a baba” ismételték meg a rádión a kórház felé.

„Ez nagyon-nagyon-nagyon jó jel” – mondták. Többet az úton nem mozdult meg, de azt mondták, nem számít, ez így akkor is biztató.

„Már csak kb. 4 perc…”- biztatott a mentőtiszt, de én már akkor szinte semmire nem válaszoltam, nagyjából hallottam őt, de nem volt erőm megszólalni. Kérdezgetett, hogy mit érzek, miért nem válaszolok, mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok. Bemondták a rádión, hogy alig van vérnyomásom.

„Már csak két kanyar”, „Beérnek?”- kérdezték, „Beérünk”- mondta a mentőtiszt.

Beértünk.

Én csukott szemmel koncentráltam arra, hogy most már itt vagyunk, most már mindjárt kiveszik biztosan a babám, most már nem kell sokat várni. Minden pillanat hosszú-hosszú időnek tűnt, az otthon és a mentőben eltelt percek egyaránt, nagyon-nagyon féltem. Azt akartam, azonnal mentsék meg a babát, de mégis olyan sokat kellett várni, de most végre beértünk.

A következő pillanatban liftben voltunk, majd egy következő pillanatban már toltak is be egy helyiségbe, ahol rengetegen voltak. Nagyon zaklatott állapotban voltam, sírtam, már nagyon-nagyon féltem, annyira akartam, hogy időben segítsenek rajtunk. Levették rólam a plédeket, és megdöbbentek a látványom. Én megragadtam egy mellettem álló orvos kezét (emlékszem rá, hogy nagyon fiatal volt, és nagyon döbbenten nézett), és sírva megkérdeztem: „Túlélheti ezt a baba?”. És ő akkor egyértelműen rám nézve azt mondta, hogy „Túlélheti. Bármi lehet.” Akkor fordult meg először az agyamban az, hogy tényleg lehet, hogy túléli. Előtte ezt már nem tudtam elképzelni.

A mentőorvos kezdte hadarni az állapotomra vonatkozó adatokat: 35 hetes gondozott terhesség, ismert placenta previa, lepényleválás, kiérkezésünkig kb. 2 liter vért veszített…..stb.

Úgy, ahogy voltam, a vértől csatakos hasamra rátették az ultrahangot, egy csomó ember nézte, majd az orvos megszólalt: „Ez még éppen egy stabil keringés! Azonnal vegyük ki a gyereket”

Tiszta vér voltam, cafatokban lógott a hajam a vértől, egész testemre rá volt tapadva a vér, kezem-lábam, hasam, hátam, mindenem véres volt, még a körmöm alatt is vér volt, a hordágy, amin bevittek, egy merő vérfürdő volt.

Azonnal áttoltak a műtőbe, ott bemosakodva várt a team, mivel a mentőorvos már útközben felvette velük a kapcsolatot, és előkészített műtőben várhattak.

Levágták rólam a felső ruházatot is, és úgy, ahogy voltam, vértől csatakosan átemeltek a műtőasztalra, egyszerre szúrtak új vénákat a karomon, tettek fel katétert, és fertőtlenítették le egy sávban a hasam, valaki nyomni kezdte a torkomat, hogy ne hányjak, míg a tubust le nem nyomják torkomon, és már el is altattak.

De még megkérdezték bátorításul, hogy hogy fogják hívni a babámat. Sírva mondtam ki a nevét. Varga Vendel…

Valóra vált rémálom

Az előszobába lépve a mentők azonnal elszörnyedtek a látványon, kérdezték, mikor kezdődött mindez, mondtuk, hogy éppen pár perce, amikor telefonáltunk. Egyikük vérnyomást mért, a másikuk vénát próbált szúrni infúzióhoz.  A vérnyomásom 60 volt akkor, és kezdtem elveszíteni az eszméletemet, de közben zokogtam és kiabáltam, vagyis kiabálva sírtam, könyörögtem, hogy vigyenek kórházba, mert meghal a babám. A nagy vérveszteség miatt a vénáim össze voltak esve, nem sikerült vénát szúrniuk, hangosan káromkodtak, és próbálkoztak tovább. Össze-vissza szurkálták a karom, később az egész jobb alkarom egy merő lila folt lett. Peti hozott egy állólámpát, és az alkaromra irányította a fényét, mert azt is mondták, hogy nem látnak jól. Végül sikerült a vénaszúrás, addigra én már félig, illetve annyira sem voltam magamnál, és elkezdték önteni belém az infúziókat. Az x-edik infúzió után kitisztult újra előttem a kép, ismét elkezdtem kiabálni/sírni/könyörögni, hogy mentsék meg a babát, vigyenek kórházba, hiszen a vér továbbra is ömlött belőlem (a mentők szerint kb. 2 liter vért veszítettem, és a vérveszteség tovább folytatódott). Egyfolytában mondogatták, hogy nyugodjak meg, hogy az egyetlen, amit tehetek, hogy megnyugszom, és megtesznek mindent, de nem vihetnek még kórházba, stabilizálni kell az állapotomat.

Iszonyú, elmondhatatlan érzés volt, soha életemben nem éreztem ilyen mértékű félelmet és kétségbeesést. Kiabálva-sírva kérdezgettem, hogy túléli-e ezt a baba, van-e esély, hogy túléli, nem tudják, mondták, de ha van is esély rá, csak akkor sikerülhet, ha nekem tudnak segíteni.

Nem tudtam megnyugodni, sírtam, kiabáltam, zokogtam. Kérdeztem, hogy én túlélem-e. Nem válaszoltak.

Lili közben sírt, zokogott, a szobájába futott, majd a nappaliba, mintegy bástyaként ledobálta maga köré a párnákat a kanapéról, majd vissza a szobájába, s onnan kiabált Petinek. „Apa, megnyugodtam!” – kiabálta többször hisztérikusan, sírva. Peti rohangált közöttünk, egyszer a mentőknek segédkezett az előszobában, aztán meg Lilihez ment, hogy próbálja nyugtatni.

Én- amikor képben voltam – egyre csak sírtam, és könyörögtem, hogy azonnal vigyenek kórházba. Olyan horrorisztikus volt az egész, semmi esélyt nem láttam arra, hogy a babám egy percig is túlélhette mindezt. És minél több idő telt el, annál nagyobb volt a kétségbeesésem.

Közben megérkezett a készenléti ügyelet és a rohammentő is, mindebből én csak azt tapasztaltam, hogy egyre többen vannak felettem. Később tudtam meg, hogy összesen 7-en voltak: 2 orvos és 5 mentő.

A rohamkocsival érkező orvos a másik karomon is azonnal vénát szúrt, és így már két oldalról öntötték belém a folyadékot, ampullákat törtek, tehát gyógyszereket is adtak, illetve oxigéncsövet kaptam az orromba.

Levágták rólam a vérben úszó, csatakos ruhát alulról, az orvos megvizsgált, mondta, hogy a szülés nem indult meg.

Nagyon hangosan, kiabálva sírtam, mert még mindig éreztem, hogy időközönként zúdul belőlem a vér, vér és lepénydarabok öntenek el. Kérdeztem a rohamkocsis orvost is, hogy túlélheti-e a baba, de nem válaszolt. Újra kérdeztem, nem válaszolt. Sem ő, sem a többiek. Akkor elkezdtem Petihez kiabálni riadtan, kétségbeesetten, hogy „Miért nem válaszolnak? Miért nem válaszolnak?”. Peti meg csak állt meredten, továbbra is alsónadrágban, és elfehéredve hajtogatta, hogy „nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj”, én meg kiabáltam, hogy „de, nagyon nagy a baj!”.

Belém töltöttek még jó pár infúziót, közben hol magamnál voltam, hol nem, de egyszer csak megint letisztult a kép, és akkor szóltam, hogy csak választott vért kaphatok autoimmunitás miatt, és van róla papírom meg kártyám. Az orvos elmondta, hogy sajnos a rohamkocsiban nem tudnak vért adni, a kórházig ki kell bírni, és keresse elő Peti a kártyát. Peti azonnal adta is, tudta, hogy a tárcámban tartom. Sírtam, hogy miért nem visznek már kórházba (addigra eltelt már vagy 20 perc is), nem kap levegőt a babám, mert levált a méhlepény, nem fogja túlélni. Erre azt mondta az orvos, hogy ha kap még bármit a méhlepényen át, akkor kap mindent, amit én is kapok, a folyadékokat és az oxigént is. Amíg fenn tudják tartani az én keringésem, addig az ő keringése sem fog összeesni, ha még összeköttetésben vagyunk.

Elkezdett szétcsúszni a világ, lelassult a környezet, lecsitult a páni félelem, lassítva érzékeltem a körülöttem történteket, magamnál voltam, de alig bírtam beszélni, kiabálni sem volt erőm, csak csendben sírni. Megkérdeztem, adtak-e valami nyugtatót (azt hittem, attól lassult be annyira minden). „Nem” - válaszolta nagyon borús arccal a fölém hajoló orvos. Még mindig infúziókat kaptam, s közben állandóan kértek, hogy beszéljek, mondjam, hogy hogy vagyok, változik-e valami abban, amit érzek.

Torz foltokban kezdtem látni, és veszítettem el az eszméletemet, megfordult a fejemben, hogy elköszönök Petitől, nem tudtam, túlélem-e, beszélhetek-e még vele…. De aztán úgy döntöttem, nem fogok búcsúzkodni, és nem is tettem.

Újra megkérdeztem, hogy élhet-e még a baba. Azt mondta az orvos, hogy mindent azért tesznek, hogy megmentsenek bennünket, és sajnos nem tudja megnézni, hogy él-e a baba, nincs náluk doppler. A náluk lévő sztetoszkóppal nem biztos, hogy érzékelnék a magzati szívverést, és ha nem, az sem jelentene semmit….. Peti később mesélte, hogy meghallgatták a hasam sztetoszkóppal, és nem hallottak semmit, de én erre nem emlékszem.

Rengeteg infúzió után, egy viszonylag stabil pillanatban úgy döntöttek, elindulnak velem a kórházba. Páran kimentek a hordágyért, nyitva hagyták az ajtót. Én közvetlenül az ajtó előtt, az előszobában feküdtem a kövön. Nagyon-nagyon fáztam, reszkettem, remegtem, egész testemben vacogtam. Mondták, hogy a mentőben majd nagyon betakarnak, és fűteni is fognak. Kérték Petit, hozzon takarót, betakartak, hozták a hordágyat és még takarót. Infúzióstul, oxigéncsövestül átemeltek a hordágyra, és kivittek a rohamkocsiba.

Addigra az utcában jó kis csődület lett (én akkor ebből semmit nem láttam), mert a három mentőautótól szinte be sem tudtak hajtani az utcába a lakók. Az egyik utcabéli apuka kérdezte az egyik mentőt, hogy mi történt, a kismamával van-e gond, vajon beindult a szülés. „Sajnos nem” -volt a válasz.

Petit két szomszéd is megkérdezte, hogy mi történt, tudnak-e bármiben segíteni. Peti azt mondta, hogy köszöni, hogy segíteni akarnak, de most nem akar beszélni.

Később mesélte nekem a szomszéd, hogy Peti szinte nem volt magánál (egyébként még mindig alsónadrágban volt – februárban), nagyon féltek, hogy mi lesz vele, ha elindul autóval utánunk a kórházba, de elzárkózott a segítségnyújtástól.