Tudtam, hogy ez a hazaadás előtti
utolsó stáció. Innen már csak haza mennek a babák. J Irtó türelmetlen
lettem. Főleg, hogy pénteki napon történt mindez, és utána hétvége jött.
Iszonyúan bíztam benne, hogy a hétvégére haza mehetünk. De közben irtó ideges
voltam, hogy nehogy valami közbejöjjön. Már a műszakváltós nővér is megkérdezte
viccesen, hogy „Vendel még mit keres itt?”. De sajnos a nagyvizit azt a döntést
hozta, hogy olyan csúnya az orra, hogy még maradnia kéne hétfőig. Nem értettem,
miért, hiszen csak annyi volt a kezelés hogy Neogranormonnal kenegetni kellett
az orrát, ráadásul én kenegettem neki 3 óránként, amikor látogattam….
Szombat reggel a váltós nővérrel
beszélve ennek hangot is adtam, aki azt mondta, hogy megpróbál beszélni az
ügyeletes orvossal, hátha mégis haza mehetünk.
A szobámban ücsörögtem az
ágyamon. A szobatársammal beszélgettem, aki még a küzdelem közepén tartott. Nem
voltam már összeomolva, nem volt könnyes a szemem. Izgultam, mert tudtam, hogy
napok kérdése és hazavihetjük a fiamat. Egyszer csak nyílt az ajtó és a nővérke
jött be mosolyogva, majd azt mondta:
„Akar valami jó hírt hallani?”
Igen, suttogtam. „Haza mehetnek!”
Szinte megszédültem a hírtől.
Szinte szédültem a szabad levegőtől (12 napja nem voltam a kórház zárt ajtaján kívül),
ahogy Vendelt vittük végre a kórház előtt parkoló autóhoz, szinte szédültem a
forgalomtól, ahogy az autóban utaztunk haza, és valóban megszédültem az
anyukámékkal együtt haza érkező Lili puha ölelésétől és csicsergő hangjától:
„Vendel hooooool van?”
Vendel az ágyában van. 12 nap
után, születési súlyát majdnem visszanyerve, egészségesen hazaérkezett. És
békésen alszik a SAJÁT ÁGYÁBAN.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése