Harmadnap: az érzelmek viharában

A furcsa fájdalom szempontjából a harmadnap volt a mélypont, alig bírtam az „izomláztól” mozogni.

De felkeltem, és reggel 6 –kor gondoltam egy merészet: lemegyek egyedül, a saját lábamon a PIC-re Vendelhez. Látogatási idő van, nem lehetek olyan lúzer, hogy kihagyom! Nagyon-nagyon szédültem és hányingerem volt, ahogy menni kezdtem, de lementem, erősen kapaszkodva mindenbe, ami a keze ügyébe került, és persze tejet is vittem neki.

Már nem volt olyan rossz kedvem, mint előző este, bár nagyon-nagyon féltem, mi fogad az osztályon. Ahogy bementem, a szokásos fertőtlenítés után az első pillantásom mindig Vendelé volt, az első nyugtázás, hogy ott van, a helyén van, nem vitték sehova, bent fekszik az inkubátorban. Az első kő mindig ekkor gördült le a szívemről.  A második akkor, amikor odamentem hozzá, és láttam, hogy ugyanannyi cső van, mint tegnap, nem változott semmi.

Néztem őt, és a végletekig meghatódtam, akkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Úgy éreztem, hogy ennyire szép gyereket még soha életemben nem láttam. Néztem őt, és elöntött a melegség, a szeretet, és elgyengültem. Mondták a nővérek, hogy kinyithatom az inkubátort és benyúlhatok megsimogatni, meg is tettem, elmondhatatlanul boldog voltam. J

Látogatási időn túlnyúlva, sokáig maradtam Vendelnél, nem tudtam betelni vele. Arra gondoltam, milyen jó lesz majd haza vinni, és együtt lenni vele. Mikor visszaértem az osztályra, Peti éppen megérkezett, és nagyon letolt, amiatt, hogy lementem egyedül, segítség nélkül.

Fél tízkor együtt mentünk vissza Vendelhez. A lelkiállapotom kezdett egyre javulni, ami annak volt köszönhető, hogy most már sűrűn láthattam Vendelt, és aggasztó dolgokat nem hallottunk róla. Elkezdett felülkerekedni a bánaton az öröm, hogy minden rendben lesz, és milyen szerencsések és ügyesek és bátrak és erősek vagyunk.

Vendel meglátogatása után, a szobámba érve, kértem Petit, hogy bújjon mellém az ágyba. Nagyon-nagyon fáradt voltam, a fáradtságtól (is) már hányingerem volt, minden porcikám hihetetlen módon fájt és sajgott, szédültem, és úgy éreztem, hogy csak hozzá bújva tudnék aludni, pihenni egy kicsit. Bezártuk belülről az ajtót (ami ugye tilos volt, de hát ki tudja megmondani, hogy elmentem-e valahova és azért zártam be, vagy szabálysértést követek el és belülről zártam be…), Peti alsónadrágra vetkőzött és bebújt mellém az ágyba. Úgy egy órát pihentem, szundikáltam így (közben többször is megpróbált bejönni valaki), tovább nem mertük zárva tartani az ajtót, mert féltünk, hogy gyanús lesz, nyilván senki sem hinné el, hogy az én állapotomban egy órára vagy tovább eltűntem valahova….

Ez az egy óra igazi lelki feltöltődés volt, létszükséglet. Én pihentem, Peti simogatott közben.

A következő látogatáskor sajnos rossz híreket kaptunk, Vendelt nem tudták levenni a CPAP-ról, nagyon erősen oxigénfüggő, szinte egy percet sem bírt a CPAP gép nélkül, "azonnal elszürkült, sőt, elfeketedett", és most már a CPAP gép mellett is romlik a szaturációja…. L Mivel a vérképe továbbra is jó volt, az orvosok tüdőröntgent készítettek, amin kiderült, hogy kezdődő tüdőgyulladása van. Az orvos szerint ez magyarázhatja a légzészavarát és azt, hogy még mindig ennyire igényli az oxigént. A szülési sokk miatti adaptációs zavarnak ugyanis már el kellett volna múlnia. Antibiotikum kúrát indítottak infúzióban, valamint hörgőtágítót kapott.

Természetesen nagyon nyugtalan lettem a hírtől, de próbáltam a jó oldalát nézni a dolgoknak, és nem összeomlani, erősnek maradni. Sikerült is, bár az aggódás állandóan feszített belül.

Délután Peti behozta Lilit, és anyukámék is megérkeztek, valamint a bátyám is a barátnőjével, akit akkor mutatott be a családnak először. (Tesómnak mindig volt érzéke az időzítésekhez). Az osztályra nem lehetett bejönni a látogatóknak, így a szülészet előtti huzatos folyosón találkoztunk, ott ültünk le beszélgetni. Nagyon vártam, hogy láthassam Lilit, hiszen akkor láttam utoljára, amikor elvitt otthonról a mentő…. Amikor megérkezett, ámulva néztem: ez a törékeny, gyönyörű kislány az én kislányom? Olyan volt, mintha ezer éve nem láttam volna…. De hasonlóan élhette meg ő is a találkozást, nagyon zavarodott volt, szinte oda sem mert jönni hozzám, az apukájánál kereste a biztonságot. Aztán egyszer mégis odajött hozzám, és az ölembe kéredzkedett.

Ahogy ott üldögéltünk, és beszélgettünk, egyszer csak arra jött az a műtősfiú, aki a műtétemnél jelen volt, és gépiesen elhaladt mellettünk, ment a dolgára.

Egyszer csak bevillanhatott neki, hogy ki vagyok, mert hirtelen visszafordult, és rám nézett, az arcán igazi őszinte meghatódottsággal, és azt mondta: „Jaj, de jó magát ÍGY látni!!!! Ő a kislánya?” És úgy nézte Lilit, mintha valami csodát nézne, és az arcára kiült az öröm és az elérzékenyülés. (Tudott Liliről, mert a műtét utáni ébresztéskor mondogattam, hogy a férjem otthon maradt a kétéves lányunkkal és nem tudják, mi van velem)

A pillanat - a sokat látott és amúgy morcos műtősfiú szavai és arca - nagyon megható volt, Petivel nagyon-nagyon sokat emlegettük, hogy milyen őszinte érzelmek ültek ki az arcára, és mennyire őszintén mondta, amit mondott. Az arcán látszódott az az aggódás, amit akkor (műtét közben) érezhetett, az a megkönnyebbülés, amit akkor érezhetett, és az a meghatódottság, ami most öntötte el annak láttán, hogy együtt van a család. Egyszerre jelent meg mindez benne és rajta, itatta át a levegőt, és akkor ott, mindannyian ugyanazt éreztük. Ezek az életünk olyan pillanati, amiket sosem felejt el az ember. Arcok, amik örökre bevésődnek. 

Az első találkozás

Bementünk az osztályra, köpenyeket kaptunk, Peti fertőtlenítette a saját és az én kezemet is, és bementünk a mi drága kicsinkhez.

Iszonyúan nyomasztó volt a PIC. Nagyon éles fények voltak, és a gépek nagyon hangosan sípoltak, csörögtek, riasztottak, visítottak. Vendel „szobájában”, vele együtt, 5 baba volt, az inkubátorok kb. fél méterre helyezkedtek el egymástól, rengeteg gép volt, amelyeknek az összes csöve a babákban végződött, és pár fehér szék, amire le lehetett ülni az inkubátorok előtt.

Peti megmutatta, melyikben van Vendel, és teljesen közel tolt hozzá. 

A látvány nagyon megrendített. Az én kicsim ki sem látszódott a csövekből. A CPAP cső egy szörnyű vastag harmonikaszerű valami volt, amihez egy palack tartozott, és mindkét orrlukába fel volt vezetve, eltakarva az egész kis arcát. Gyomorszonda volt a gyomrában, így a száján is cső volt ledugva, aminek a végén egy zacskó volt, branül volt a fejében, amin keresztül infúziót kapott egy palackból, pulzoximéter volt a lábán, és keze lába össze-vissza volt szurkálva és vattabucikkal leragasztva.

Ahhoz képest, hogy mindenki azt mondta, hogy milyen jól van Vendel, nagyon nem erre számítottam. Nagyon elkezdtem sírni. Vendel is nagyon sírt, iszonyúan nyugtalan volt. Küzdött a csövekkel, ki akarta őket tépni az orrából, szájából, és amikor picit megmozdította őket, visszagyömöszölték neki, és újra nagyon sírt. Darabokra tört a szívem. Ki akartam venni, meg akartam ölelni, magamhoz akartam szorítani, nagyon akartam, hogy ne sírjon. Persze nem lehetett. Sírtam. Mellettem fél-fél méterre más anyukák ültek az ugyanígy becsövezett gyerekeik előtt, fehér köpenyben, fertőtlenítőszagban, gépek csipogása, vijjogása között, nővérek és orvosok járkálása közepette, éles fényben. A mellettem lévő anyukával össze is találkozott a tekintetünk. Nagyon szomorú volt ő is. Úgy éreztem magam, mint a világ legrosszabb, legkegyetlenebb sci-fi-ében, és arra gondoltam, hogy Vendelnek most félhomályban, csöndben, szeretetben és békességben az anyukája puha bőrén lenne a helye.

Pár percig maradtunk, majd visszamentünk az osztályra, lefeküdtem. Arra gondoltam, hogy nem is akarok többet látogatóba menni…. L Persze nem komolyan gondoltam ezt, de a gyomrom görcsbe rándult, ha arra gondoltam, hogy fél hatkor újra lemegyünk…

Fél hatkor újra letolt Peti a PIC-re, vittem ismét lefejt tejet, amiért nagyon megdicsértek az intenzíves nővérek, és faggatóztak a szülésemről, aminek a híre természetesen eljutott hozzájuk.

Vendel látványa másodjára nem kavart fel olyan erősen, de a szívem borzasztóan sajgott, ahogy a vergődését néztem, és tudtam, hogy a biztonságot keresi, és nem tudtam, mikor adhatom majd meg neki.

Jött egy kedves doktornő, nagyon mosolygott, és tájékoztatott minket Vendel állapotáról. Mondta, hogy jól van, nagyon-nagyon nagy stressz volt neki a szülés, még mindig légzészavara van, de a vérértékei jók, vérgáz értékei jók, CRP-je jó, és minden, ami ilyenkor veszélyes, nála jó eredményt mutat. Fel kell dolgoznia, amin keresztül ment, és a koraszülöttség miatt is éretlenebb picit a tüdeje, de rendben lesz minden. Este megpróbálják majd levenni a CPAP-ról. Kicsit megnyugtattak a szavak, de az anyai szívem továbbra is zaklatott volt. Ki volt belőle tépve valami, és gépek között vergődött egy inkubátorban.

Visszamentünk a szobámba. Nagyon furcsa fájdalmat éreztem mindenemben, alig bírtam mozgatni a tagjaim, sajgott minden porcikám, a lábaim is alig mozogtak, a kezemmel próbáltam segíteni a lábaimnak, amikor a tolószékből ki- és beszálltam, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kezem is alig mozog. Sőt, a nyakam is, és mindenem, de mindenem sajog, fáj.

Este Peti sokáig bent maradt, kivették a katéteremet, aludtam még egyet, majd fejtem megint, a tejet Peti levitte az osztályra, majd haza ment. Azzal ment el, hogy másnap behozza Lilit is.

Késő este még egyszer küldtem le a csecsemős nővérekkel is anyatejet, mivel én egyedül lemenni nem tudtam.

Saját lábamon már át tudtam botorkálni a WC-re, de még hosszabban nem tudtam menni, és nagyon-nagyon szédültem is, ha függőleges helyzetben voltam. Aznap este még nem tudtam lezuhanyozni sem.

Éjszaka felerősödött az a fájdalom, amit nappal minden porcikámban éreztem. Szinte semmit sem aludtam ezen az éjjelen sem, mert alig bírtam mozogni, bármimet próbáltam mozdítani, nagyon erős izomlázszerű fájdalmat éreztem. Még a kézfejemben is, minden egyes izmomban….

Éjszaka kétszer keltem fel fejni, de kínkeserves volt a mozgás. Picit megijedtem, hogy mi lehet ez. Úgy éreztem, hogy a császáros sebemtől már simán tudnék mozogni, ha ez a szörnyű, minden tagomra kiterjedő fájdalom nem lenne… Reggel azonnal elmondtam a nővérnek. A válasza az volt, hogy nem kis dolgon mentem keresztül, ne csodálkozzak, ha így érzem magam.