A furcsa fájdalom szempontjából a harmadnap volt a mélypont, alig bírtam az „izomláztól” mozogni.
De felkeltem, és reggel 6 –kor
gondoltam egy merészet: lemegyek egyedül, a saját lábamon a PIC-re Vendelhez. Látogatási idő van, nem lehetek olyan lúzer, hogy kihagyom! Nagyon-nagyon szédültem és hányingerem volt, ahogy menni kezdtem, de lementem, erősen kapaszkodva mindenbe, ami a keze ügyébe került, és persze tejet is vittem neki.
Már nem volt olyan rossz kedvem,
mint előző este, bár nagyon-nagyon féltem, mi fogad az osztályon. Ahogy
bementem, a szokásos fertőtlenítés után az első pillantásom mindig Vendelé
volt, az első nyugtázás, hogy ott van, a helyén van, nem vitték sehova, bent
fekszik az inkubátorban. Az első kő mindig ekkor gördült le a szívemről. A második akkor, amikor odamentem hozzá, és
láttam, hogy ugyanannyi cső van, mint tegnap, nem változott semmi.
Néztem őt, és a végletekig
meghatódtam, akkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű. Úgy éreztem, hogy
ennyire szép gyereket még soha életemben nem láttam. Néztem őt, és elöntött a
melegség, a szeretet, és elgyengültem. Mondták a nővérek, hogy kinyithatom az
inkubátort és benyúlhatok megsimogatni, meg is tettem, elmondhatatlanul boldog
voltam. J
Látogatási időn túlnyúlva, sokáig
maradtam Vendelnél, nem tudtam betelni vele. Arra gondoltam, milyen jó lesz
majd haza vinni, és együtt lenni vele. Mikor visszaértem az osztályra, Peti
éppen megérkezett, és nagyon letolt, amiatt, hogy lementem egyedül, segítség
nélkül.
Fél tízkor együtt mentünk vissza
Vendelhez. A lelkiállapotom kezdett egyre javulni, ami annak volt köszönhető,
hogy most már sűrűn láthattam Vendelt, és aggasztó dolgokat nem hallottunk
róla. Elkezdett felülkerekedni a bánaton az öröm, hogy minden rendben lesz, és
milyen szerencsések és ügyesek és bátrak és erősek vagyunk.
Vendel meglátogatása után, a
szobámba érve, kértem Petit, hogy bújjon mellém az ágyba. Nagyon-nagyon fáradt
voltam, a fáradtságtól (is) már hányingerem volt, minden porcikám hihetetlen
módon fájt és sajgott, szédültem, és úgy éreztem, hogy csak hozzá bújva tudnék
aludni, pihenni egy kicsit. Bezártuk belülről az ajtót (ami ugye tilos volt, de
hát ki tudja megmondani, hogy elmentem-e valahova és azért zártam be, vagy
szabálysértést követek el és belülről zártam be…), Peti alsónadrágra vetkőzött
és bebújt mellém az ágyba. Úgy egy órát pihentem, szundikáltam így (közben
többször is megpróbált bejönni valaki), tovább nem mertük zárva tartani az ajtót, mert
féltünk, hogy gyanús lesz, nyilván senki sem hinné el, hogy az én állapotomban
egy órára vagy tovább eltűntem valahova….
Ez az egy óra igazi lelki
feltöltődés volt, létszükséglet. Én pihentem, Peti simogatott közben.
A következő látogatáskor sajnos
rossz híreket kaptunk, Vendelt nem tudták levenni a CPAP-ról, nagyon erősen
oxigénfüggő, szinte egy percet sem bírt a CPAP gép nélkül, "azonnal elszürkült, sőt, elfeketedett", és most már a CPAP gép mellett is romlik a szaturációja…. L
Mivel a vérképe továbbra is jó volt, az orvosok tüdőröntgent készítettek, amin
kiderült, hogy kezdődő tüdőgyulladása van. Az orvos szerint ez magyarázhatja a
légzészavarát és azt, hogy még mindig ennyire igényli az oxigént. A szülési
sokk miatti adaptációs zavarnak ugyanis már el kellett volna múlnia. Antibiotikum
kúrát indítottak infúzióban, valamint hörgőtágítót kapott.
Természetesen nagyon nyugtalan
lettem a hírtől, de próbáltam a jó oldalát nézni a dolgoknak, és nem
összeomlani, erősnek maradni. Sikerült is, bár az aggódás állandóan feszített
belül.
Délután Peti behozta Lilit, és
anyukámék is megérkeztek, valamint a bátyám is a barátnőjével, akit akkor
mutatott be a családnak először. (Tesómnak mindig volt érzéke az időzítésekhez).
Az osztályra nem lehetett bejönni a látogatóknak, így a szülészet előtti huzatos
folyosón találkoztunk, ott ültünk le beszélgetni. Nagyon vártam, hogy láthassam
Lilit, hiszen akkor láttam utoljára, amikor elvitt otthonról a mentő…. Amikor
megérkezett, ámulva néztem: ez a törékeny, gyönyörű kislány az én kislányom?
Olyan volt, mintha ezer éve nem láttam volna…. De hasonlóan élhette meg ő is a
találkozást, nagyon zavarodott volt, szinte oda sem mert jönni hozzám, az
apukájánál kereste a biztonságot. Aztán egyszer mégis odajött hozzám, és az
ölembe kéredzkedett.
Ahogy ott üldögéltünk, és
beszélgettünk, egyszer csak arra jött az a műtősfiú, aki a műtétemnél jelen
volt, és gépiesen elhaladt mellettünk, ment a dolgára.
Egyszer csak bevillanhatott neki,
hogy ki vagyok, mert hirtelen visszafordult, és rám nézett, az arcán igazi
őszinte meghatódottsággal, és azt mondta: „Jaj, de jó magát ÍGY látni!!!! Ő a
kislánya?” És úgy nézte Lilit, mintha valami csodát nézne, és az arcára kiült
az öröm és az elérzékenyülés. (Tudott Liliről, mert a műtét utáni ébresztéskor
mondogattam, hogy a férjem otthon maradt a kétéves lányunkkal és nem tudják, mi
van velem)
A pillanat - a sokat látott és
amúgy morcos műtősfiú szavai és arca - nagyon megható volt, Petivel
nagyon-nagyon sokat emlegettük, hogy milyen őszinte érzelmek ültek ki az
arcára, és mennyire őszintén mondta, amit mondott. Az arcán látszódott az az
aggódás, amit akkor (műtét közben) érezhetett, az a megkönnyebbülés, amit akkor
érezhetett, és az a meghatódottság, ami most öntötte el annak láttán, hogy
együtt van a család. Egyszerre jelent meg mindez benne és rajta, itatta át a
levegőt, és akkor ott, mindannyian ugyanazt éreztük. Ezek az életünk olyan
pillanati, amiket sosem felejt el az ember. Arcok, amik örökre bevésődnek.