Másnap nélküle

Reggel 6-kor jött a műszakváltás, újabb orvosok és nővérek érkeztek. A fiatal orvos, akinek a karját megragadtam, aki azt mondta, „bármi lehet”, első útja hozzám vezetett. Mondta, hogy letelefonált a PIC-re, a fiam egy nagyon életre való stramm kölyök, minden rendben van és lesz, ne aggódjak. Rosszul szaturál, ezért oxigént kap, de ne aggódjak. Mondta, hogy nagyon sápadt vagyok, és megsimogatta a lábam. Kérdeztem, hogy fájni fog-e a felkelés az ágyból, azt mondta, hogy egy kicsit jobban fog, mint a sima császárosoknak, hiszen nem volt idő úgy vágni, ahogy szoktak, de ilyen trauma után ez lesz a legkevesebb.

Évi megkért két nővért, hogy segítsenek neki lemosdatni engem. Hiszen még mindig úgy feküdtem, ahogy behoztak, csak már minden porcikámra rászáradt a vér. Nagyon hálás voltam. Hoztak finom, meleg vizet, és szivaccsal törölgettek, fordítgattak, törölgettek. A két új nővér elképedt azon, mennyire véres vagyok. Évi mondta nekik, hogy ha látták volna, amikor behoztak, meg a ruhát, amit levágtak rólam….. A mosdatás nagyon-nagyon jól esett. Nagyobb poharakba is hoztak vizet, abba áztatták a kézfejeimet, mert még a körmöm is fekete volt a vértől. Természetesen teljesen nem tudtak lemosdatni, csak úgy nagyjából, meg hát még mindig nagyon véreztem, az altestemhez nem is igen nyúltak, ott csak a lábszáramat mosták le. Közben Évi olyan kedvesen arról beszélt, hogy milyen szép fiam született, és hogy milyen ügyesek, bátrak voltunk.

Asbóth doktor reggeli első útja is a PIC-re vezetett, majd hozzám, és beszámolt Vendel állapotáról. Mosolygott egyfolytában, a fejemet simogatta, és bátorított.

Már nagyon vártam, hogy láthassam végre Vendelt, de még mindig a megfigyelőben voltam.

Körülbelül délben jött egy orvos, majd még egy, és azt mondták, hogy most már átmehetek az osztályra. Jött egy beteghordó, az ágyamban fekve áttolt a szülészetre, közben megérkezett Peti is, éppen „út közben” találkoztunk. 

A szülészeten – saját kérésre - egyágyas, alapítványi szobába kerültem. A beteghordó nagyon óvatosan átemelt az ottani ágyra, még mindig teljesen meztelen voltam, megigazgatta a belőlem lógó csöveket, és betakart. Utána azt mondta: „Ugye tudja, hogy egy hajszálnál is kevesebben múlott minden…? Az Ön és baba élete is…..” Tudom”- mondtam, majd láttam, hogy Peti szeme könnybe lábad, és elfordul.

Nagyon jó volt, hogy ott volt Peti újra, kérdezgettem, hogy mi volt otthon, hogy van Lili, ő mesélt, és közben kipakolta a cuccaimat, hiszen akkor hozta be az otthon már bekészített bőröndömet a kórházi holmikkal.

Jött egy nővérke, gyógyszert adott vénásan, mondtam neki, hogy szeretnék lemenni a PIC-re, biztatott, hogy majd egy kicsit később lassan megpróbálunk felkelni, és meglátjuk. Kérdezgetett az esti eseményekről és sajnálkozott nagyon.

A PIC-en napi hatszor volt látogatásra lehetőség (fél-fél óra), ebből két látogatási idő volt az apukákkal közös, a többi látogatásra csak az anyák mehettek.

Eljött a déli látogatási idő, Peti leugrott Vendelhez, és hozta a friss híreket. Elég lehangolt volt az arca. Sajnos nem volt elég a garatoxigén Vendelnek, CPAP-ra kellett tenni, ami asszisztált lélegeztetést jelent, tehát a baba magától lélegzik, de a folyamatos légúti nyomásról ki-és belégzéskor egy gép gondoskodik. Annyira aggasztó volt a híreket hallani, és annyira nyugtalan voltam, hogy én még nem láthattam Őt… Féltem attól is, hogy elhallgatnak valamit, de Peti azt mondta, minden rendben tényleg, csak a látvány nem túl lélekemelő, ezért szomorú. Már nagyon-nagyon vártam, hogy Vendel mellett lehessek, de egyben féltem is attól, mi fogad majd, milyen lesz látnom Őt….

Nemsokára visszajött a nővérke, és azt mondta, hogy megpróbálunk felülni, majd felállni. Ennek nagyon megörültem, mert így reményt láttam arra, hogy a délután fél 4-es látogatásra már lemehetek a babámhoz. Meg már nagyon szerettem volna hálóingbe bújni. Viszonylag simán felültem (segítséggel persze), majd kis ücsörgés után fel is állított a nővér pár másodpercre, ami szintén jól ment, leszámítva az eszméletlenül erős szédülést. A nővér nagyon-nagyon megdicsért, majd mondta, hogy ő most kimegy, de ha gondolom, ücsöröghetek még egy kicsit, nem muszáj rögtön visszafeküdni. Ennek nagyon megörültem, úgyhogy ücsörögtem kb. egy órát az ágy szélén…. J Persze Peti vigyázott rám, és közben egy hálóinget is rám adott végre.

Majd mondtam, hogy már rohadtul szeretnék egy bugyit is magamra, mert irtó kényelmetlen az az ipari méretű betét a lábam között úgy magában, úgyhogy megkértem Petit, hogy segítsen újra felállni és húzzunk bugyit is. Segítséggel simán felálltam újra, Peti nagyon csodálkozott, hogy ennyi erő van bennem, és hogy semennyire nem jajgatok. Egyre csak kérdezgette nagy csodálkozva, hogy „nem fáj?”. Jó, persze fájt a sebem, hiszen csak felvágták a hasam, de sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy végre mobilis legyek, és mehessek a kisbabámhoz.

Szóval álltam az ágyam mellett, és vártam, hogy Peti rám ügyeskedje a bugyit meg a tiszta betétet, amikor elkezdtem valami nagyon-nagyon furát érezni, mintha valami csúszna ki belőlem…. Jaj- mondom - kicsúszik a katéterem, érzem, hogy jön ki belőlem…  Nagyon fura érzés volt, ahogy csúszott ki belőlem a „valami”, majd hopp és hopp, ki is csúszott (kétszer) és a földön landolt…. Csak éppen nem a katéter volt az, hanem két db férfiökölnyi alvadt vér. És mindez Peti orra előtt történt, hiszen ő éppen akkor akart bugyit húzni, és ott guggolt előttem.

Peti nagyon megijedt (én kicsit sem), és szaladt szólni a nővérnek, de megnyugtatták, hogy nincs semmi baj.

Miután kész lettem, kértem Petit, hogy amíg így ülök, szóljon egy csecsemős nővérnek, hogy jöjjön segíteni, tejet szeretnék fejni. Jött is a nővér, de arra kért, hogy inkább pihenjek, túl nagy volt a vérveszteség, és biztos, hogy még tejem sincs. De, mondtam, érzem, hogy van tej, csak segítsen, mert mindkét kezemben branül van, és gyenge is vagyok még, szédülök nagyon. Hozott kiskanalat és fecskendőt, és sikerült szépen kolosztrumot nyernünk, amit fel is szívott azon nyomban a fecskendőbe, és rögtön vitte is le Vendelnek. Hagyott még nekem steril kanalt és fecskendőket, ha próbálkozni akarok….

Mikor visszajött a nővér, aki felültetett, meglepetten konstatálta, hogy még mindig ülök, át vagyok öltözve, és már fejtem is…. J Azt mondta, hogy nagyon-nagyon stramm csaj vagyok, nem látja akadályát, hogy a fél négyes látogatásra tolószékben letoljon Peti a PIC-re. Madarat lehetett fogatni velem az örömtől. Nagyon csúnyán fel voltak dagadva a végtagjaim, megmutattam a nővérnek, de annyit mondott, hogy „ez még belefér”. Az arcom is nagyon dagadt volt, de ezt szerencsére akkor még nem láttam, csak később, amikor tükör közelébe kerültem.

Ólmos fáradtságot éreztem, Peti kért, hogy próbáljak aludni, hiszen ki tudja mikor aludtam utoljára. Kiment egy órára sétálni, és én addig tudtam is picit aludni, ami nagyon jól esett.

Délután 3 körül újra felültem Peti segítségével, majd fejtem, hogy tudjak Vendelnek kolosztrumot vinni, Peti tolószéket szerzett, és boldogan készültem a fiamhoz. 

Fél négy lett, látgatási idő! 

Ekkor bejött egy nagydarab nővér, mondván, hogy ő a kötözős nővér, és feküdjek vissza az ágyra, mert kötést akar cserélni. A sírás fojtogatta a torkomat. 5 percembe telt rendesen felkelni, mindjárt fél 4, és összesen fél óra látogatási idő van, még nem láttam a gyerekemet, kötözzön már át később, kértem. Csúnyán rám ripakodott, hogy neki nincs máskor ideje, és két perc az egész. Könnyes szemmel szenvedtem magam vissza háton fekvésbe az ágyba, hogy lecserélje a kötésemet, és szenvedtem utána megint 5 percet, hogy felkeljek újra. Felülés után is kellett pár perc, hogy csillapodjon a szédülés, úgyhogy háromnegyed 4 körül tudtunk csak elindulni.

Peti átsegített a tolószékbe, és elindultunk a PIC-re. Iszonyúan rosszul voltam: rohadtul szédültem, őrjítő hányingerem lett, és a tolószék zötyögésétől nagyon-nagyon fájt a hasam. Mire leértünk a PIC-re, már remegtem is, annyira kész voltam, Peti meg is kérdezte, hogy ki fogom-e még bírni pár percig a tolószékben, vagy szóljunk, hogy fektessenek le valahova. De mondtam, hogy próbáljuk meg, mindenképpen látni akarom Vendelt. Minden erőmet összeszedtem, de az ájulás szélén voltam.

Az első éjszaka egymástól elszakítva

Az egyik szülésznő azt tanácsolta Petinek, hogy menjen le újra a koraszülött intenzív osztályra, és kéredzkedjen be, hogy képet készíthessen a telefonjával Vendelről nekem. Peti így is tett, lement, és készített pár fotót, valamint videót Vendelről. A nővérek és az orvosok is megnézték a képeket, mindenki azt mondta, hogy nagyon aranyos és nagyon szép baba. Gratuláltak.

Én is nézegettem a képeket, videókat, sírdogáltam, olyan furcsa volt az egész. Néztem azt a kis védtelen babát, ahogy nyugtalanul mocorog, nyöszörög és zihál, láthatóan nehezen lélegzik, és egyedül van. Kikerült a pocakomból, a védett, meleg anyai fészekből, és most egyedül küzd, és engem keres, az én melegségemet hiányolja, és senki nem öleli magához. Nem tehetem a mellemre, nem puszilhatom meg, nem hallhatja a hangomat, amit már ismer. Csak egyedül kapálódzik tehetetlenül melegség, támasz nélkül. Egy újszülött, az anyja nélkül. Egy csővel az orrában. Mondtam, hogy meg akarom szoptatni. Azt mondták, hogy majd az állapota dönti el, hogy mikor lehet. Kérdeztem, hogy mikor láthatom, azt mondták, hogy ha másnap lesz annyi erőm, akkor láthatom. Nagyon-nagyon mély szomorúságot éreztem, a szívem szakadt meg.

Késő éjszaka volt. Telefonon felhívtuk a legfontosabb embereket, akikkel már akkor meg akartuk osztani a hírt, hogy megszületett Vendel. Peti a fülemhez tartotta a telefont, mert én túl gyenge voltam ahhoz, hogy fogjam, s így én is tudtam beszélni, illetve az erőmből csak a suttogásra futotta. Anyukáméknak csak dióhéjban mondtuk el a történteket, a részleteket csak másnap tudták meg.

Egyszer bejött az orvos, aki műtött, és azt mondta, vendéget hozott. A PIC ügyeletes orvosa volt vele. Az orvos nagyon kedves volt, bár újdonságot nem mondott, csak amit már Petitől is tudtam: hogy nagy, erős baba, spontán lélegzik, de garatoxigént kap.

Haza vinni majd az PIC-ről lehet.

Peti kb. hajnal fél 2-ig maradt mellettem, alig akartam elengedni. Közben állandóan jöttek-mentek az orvosok és a nővérek, vért vettek, vérnyomást vagy lázat mértek, újabb és újabb vért, vérplazmát, vagy infúziót kötöttek be.

És akár orvos, akár nővér jelent meg az ágyam mellett, mind elmondta, hogy hajszálon múlott az életünk. Asbóth doktor is többször benézett, minden alkalommal odajött mellém, és megsimogatta a fejem. És én minden alkalommal megköszöntem neki, hogy megmentette az életünket.

A velem lévő szülésznő, Csontosné Évi, elképesztően kedves volt. Bátorított, kedveskedett, simogatott, beszélgetett velem az érzéseimről. Nagyon sokszor elmondta, hogy nagyon kell örülni annak, hogy túléltük és jól vagyunk. És vigasztalt sokat, amikor sírtam. Egész éjszaka velem volt. Liliről is sokat beszélgettünk, és ő is mesélt a családjáról. Olyan sokszor elmondtam neki, hogy mennyire köszönöm, hogy ilyen kedves velem. Úgy ápolt, mintha a gyermeke lettem volna.

Párszor ment csak ki a megfigyelőből egy kis időre, és kérte, hogy aludjak, de nem ment az alvás. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Teljesen felkavart lelkiállapotban voltam. 

Nagyon gyorsan telt az éjszaka, főleg, hogy állandóan „piszkáltak” az infúziókkal, transzfúziókkal, lázméréssel, vérnyomásméréssel. A transzfúziós zacskókat pl. reggel 6-ig cserélgették. Addig egyfolytában folyatták belém a vért. És kb. óránként itattak is, szívószállal.

Évi néha segített oldalra fordulni, amikor már nagyon nem bírtam a mozdulatlan fekvést. És beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk….

Dicsérte a mentőket is, akik bevittek. Elmondta, hogy a mentőtiszt és a mentőorvos is ott toporgott a műtő ajtajában, míg a császármetszés zajlott, egészen addig, míg ki nem jött valaki a műtét végeztével, aki tájékoztatni tudta őket az állapotunkról. Nagyon izgultak, és nagyon-nagyon örültek, hogy egészséges kisbabám született.

A műtét során kiderült, hogy valójában placenta previa centralisom volt, vagyis a méhlepény teljes egészében fedte a méhszájat. Valószínűleg megnyílhatott a belső méhszáj, aminek hatására leszakadt a méhlepény...

boldognak lenni.....

Varga Vendel…

… 2014. február 4-én 20:22 perckor 2940 grammal és 53 cm-rel - 3-as Apgar értékkel - megszületett. 48 másodperc alatt emelték ki a pocakomból. Születésekor nem lélegzett, ezért másfél percig ballonos lélegeztetést kapott. Másfél perc után beindult a spontán légzése, és felsírt. Azonnal a koraszülött intenzív osztályra (PIC) került. Az orvos, aki világra segítette, és egyben az életünket megmentette: dr. Asbóth Ákos volt.

Mindeközben Peti otthon, miután engem elvitt a mentő, felhívta az anyukáját, hogy azonnal induljon el Gödre hozzánk (Újpestről, kb. 20 perc az út autóval), megnyugtatta Lilit, majd feltakarított (habár a falon és a fugákban még mindig láthatóak a „nyomok”). Ez után csodálatos fegyelemmel és lelkierővel folytatta Lilivel a napirendet. És megtette a lehetetlent, nyugodt volt, hogy a lányunk is megnyugodjon. Lili már a kádban fürdött, mikor anyósom megérkezett. Anyósomat Zoli, Peti öccse hozta el autóval. Anyósom átvette Lilit, befejezte a fürdetést, és lefektette. Peti eközben elindult utánam. A 104-et felhívva tudta meg, hova szállítottak.

Arra ébredtem, hogy simogatják a fejem, az orvos volt az, és mondogatta, hogy jól van a baba, minden rendben van. Mosolyogtak körülöttem, és mindenki arról beszélt, hogy milyen erős baba Vendel.

„Varga Vendel a szerencse fia. Nagy küldetése lehet a Földön, hogy így kellett megszületnie, és ő mégis köszöni szépen, jól van.”- hangzott el ez a két mondat. Sosem felejtem el. Alig hittem el, de tényleg, alig hittem, hogy minden rendben, hogy végül minden jól alakult….. Köszöntem, köszöntem, és százszor megköszöntem, hogy megmentették az életünket. Az orvos és a szülésznő meg csak simogatták a fejem.

Őrjítő hányingerem lett, szóltam, hogy nagyon rosszul vagyok, adtak gyorsan vénásan hányáscsillapítót.

Kérdezték, hogy kit hívhatnak fel, mert nem találtak nálam telefont, így nem tudtak senkit sem értesíteni.

Kértem, hogy hívják fel Petit, mert azt sem tudja, melyik kórházba hozott a mentő, azt sem tudja, mi van velünk, otthon maradt Lilivel, a kétéves kislányunkkal kétségek között. De sajnos nem tudtam a telefonszámát. Valakit azért mégis csak fel kéne hívni, kérdezték, kinek tudom fejből a számát. Mondtam, hogy anyukámét, de ő nem tud semmit arról, ami történt, inkább ne hívják fel. Kétségbe estem, hogy Petit nem tudják elérni, és elkezdtem sírni.

Kitoltak a műtőből, és ahogy áttoltak a műtőajtón, valakinek a meleg közelségét éreztem: „Itt van a férje, látja, nem egy elveszett ember ő!”. Peti ott volt mellettem. Elkezdtem neki mondogatni, hogy minden rendben, jól van a baba. Azt mondta, tudja, ő már látta is.

Betoltak a megfigyelőbe, negyed 10 volt ekkor. Petit kérdezgettem, hogy mi van Vendellel, jól van-e. Azt mondta, hogy nagyon aranyos, kap egy kis oxigént, de nagyon zihál, pár óra alatt dől el, hogy kell-e neki több rásegítés a légzésére. Vagy százszor megkérdeztem, hogy ugye biztos, hogy nincs nagy baj, mert Peti arca nagyon szomorú volt, de mindannyiszor azt válaszolta, hogy nincs.

Sürögtek körülöttem az orvosok és a nővérek. Oxitocint kötöttek be, hogy segítse a méhösszehúzódást. Meztelenül feküdtem, egy takaróval voltam betakarva, és a lábam között egy óriási betét volt, éreztem, hogy nagyon-nagyon vérzek. Pár perc múlva iszonyú erős fájdalmaim lettek, éreztem, hogy elevenen felvágtak, szétvágták a hasam és a méhem, és ez nagyon éles fájdalmat okozott. Éppen akkor kezdtek el kérdezgetni az esetleges gyógyszerérzékenységeimről, és mondták, hogy sajnos nem tudtak előre fájdalomcsillapítót adni, mert nem volt idő egyeztetni, és nem merték megkockáztatni, hogy esetleg allergiás reakció lép fel bármelyik gyógyszerre. Nagyon jól tették, hiszen jó pár gyógyszerre vagyok érzékeny. Éreztem a friss vágás csontig hatoló fájdalmát, úgy ahogy van, úgy, amennyire egy császármetszés fáj, ébredés után, minden fájdalomcsillapítás nélkül. Remegni kezdtem a fájdalomtól. Közben az oxitocin is hatni kezdett, és a méhösszehúzódásokat is érezni kezdtem. Az orvos nyugtatott, hogy azonnal kapom a fájdalomcsillapító infúziót, Contramalt készítenek be, ami egy ópium származékot tartalmazó fájdalomcsillapító szer. Bekötötték az infúziót, és mondták, hogy kb. negyed óra, mire érezni fogom a hatását.

Peti az ágy mellett ült egy kis széken, és a kezemet fogta. Csöndben voltam, remegtem, nagyon fájt a sebem, annyira, hogy elhúztam a kezem Petiéből, annyira fájt, hogy nem esett jól, ha hozzám ért. Peti szó nélkül ült mellettem. Kaptam még só- és cukoroldatos infúziókat is, illetve elkezdték a vérátömlesztést is.

Kb. fél óra múlva csillapodott a nagyon erős fájdalom. Sírtam, és azt mondtam Petinek, hogy nem vagyok boldog. Megszületett Vendel, csodával határos módon mindketten túléltük, kétgyermekes anya vagyok, de nem vagyok boldog. Nagyon mélyről jövő fájdalmat és ürességet éreztem. Nem vagyok boldog - mondtam újra sírva. „Nagyon sok időnk lesz még boldognak lenni” – válaszolta Peti.

MENTŐANGYALOK

A mentőben megdöntötték az ágyamat úgy, hogy az alsó testrészem magasabban volt, a fejem meg alul, hogy nehogy a szülés is meginduljon, így a pocakom a gyomromba szállt, az infúzió és az oxigén továbbra is ment, és feltettek még egy vérnyomásmérőt, ami párpercenként magától mért vérnyomást.

Kérleltem a mentőket, hogy induljunk, menjünk gyorsan. De már csak fáradtan, sírdogálva, fásultan könyörögtem. A diszpécser bemondta, hogy a Péterfybe vigyenek, „a kurva életbe” –  kiáltott fel az orvos. Kétségbeesetten megkérdeztem, hogy messze van a kórház, az a baj? (Fogalmam sem volt a távolságról, nem ismerem jól Pestet) De nem válaszoltak.

Elindultunk, nagyon nagy sebességgel, szirénázva. Éreztem, hogy megint jön egy löket vér. Minden nagyon tompa volt és nehézkes. A velem lévő mentőtiszt nagyon-nagyon kedves volt, azt mondta, nagyon átérzi a helyzetet, ő is kétgyermekes családapa, nagyon gyorsan megyünk, el sem meri mondani, mennyivel, hamar oda fogunk érni, beszéljek nyugodtan a babához, tartsak ki. Közben rádión felvették a kapcsolatot a kórházzal, részben hallottam a beszélgetést, hallottam, hogy kérték, hogy beszéljenek hozzám végig. A mentőtiszt így is tett, és mindig elmondta azt is, hogy kb. hol tartunk, hány perc, míg odaérünk, mennyit kell még kibírni. Kérte, hogy ne tegyem a kezem a pocakomra, nehogy fájásokat generáljak, de én a takarók alatt mégis a pocakomon tartottam a kezem. Közben sírtam. A mentős próbált kérdéseket feltenni, érezhetően ébren akart tartani, nem nagyon tudtam beszélni, csak nagyon ritkán, nagyon lassan és nagyon halkan. Közben hallottam a rádiós „tudósításokat”, amikben a kórháznak jelezték, hogy mennyire csökken a vérnyomásom.

A családomra gondoltam, arra, hogy Lili mennyire meg volt ijedve, hogy Peti azt sem tudja, hova visznek…

Rosszul voltam, mondtam, hogy hányni kell, mondták, hogy a sebesség miatt, meg attól, hogy meg van döntve az ágyam. A mentős saját légzésével mutatta, hogyan lélegezzek. Próbáltam mélyeket lélegezni, ő számolt hozzá, becsuktam a szemem, alig voltam magamnál, a kezem a pocakomon volt.

Egyszer csak éreztem a kezemmel, hogy megmozdul a babám…. Nagyon-nagyon picit és haloványan, de egyértelműen megmozdult. És ekkor éreztem, hogy belövell a tejem. Mozog a baba, mondtam. „Mozog a baba, mozog a baba” – szólt nagy örömmel a mentőtiszt a kocsi elejébe az orvosnak, „mozog a baba, mozog a baba” ismételték meg a rádión a kórház felé.

„Ez nagyon-nagyon-nagyon jó jel” – mondták. Többet az úton nem mozdult meg, de azt mondták, nem számít, ez így akkor is biztató.

„Már csak kb. 4 perc…”- biztatott a mentőtiszt, de én már akkor szinte semmire nem válaszoltam, nagyjából hallottam őt, de nem volt erőm megszólalni. Kérdezgetett, hogy mit érzek, miért nem válaszolok, mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok. Bemondták a rádión, hogy alig van vérnyomásom.

„Már csak két kanyar”, „Beérnek?”- kérdezték, „Beérünk”- mondta a mentőtiszt.

Beértünk.

Én csukott szemmel koncentráltam arra, hogy most már itt vagyunk, most már mindjárt kiveszik biztosan a babám, most már nem kell sokat várni. Minden pillanat hosszú-hosszú időnek tűnt, az otthon és a mentőben eltelt percek egyaránt, nagyon-nagyon féltem. Azt akartam, azonnal mentsék meg a babát, de mégis olyan sokat kellett várni, de most végre beértünk.

A következő pillanatban liftben voltunk, majd egy következő pillanatban már toltak is be egy helyiségbe, ahol rengetegen voltak. Nagyon zaklatott állapotban voltam, sírtam, már nagyon-nagyon féltem, annyira akartam, hogy időben segítsenek rajtunk. Levették rólam a plédeket, és megdöbbentek a látványom. Én megragadtam egy mellettem álló orvos kezét (emlékszem rá, hogy nagyon fiatal volt, és nagyon döbbenten nézett), és sírva megkérdeztem: „Túlélheti ezt a baba?”. És ő akkor egyértelműen rám nézve azt mondta, hogy „Túlélheti. Bármi lehet.” Akkor fordult meg először az agyamban az, hogy tényleg lehet, hogy túléli. Előtte ezt már nem tudtam elképzelni.

A mentőorvos kezdte hadarni az állapotomra vonatkozó adatokat: 35 hetes gondozott terhesség, ismert placenta previa, lepényleválás, kiérkezésünkig kb. 2 liter vért veszített…..stb.

Úgy, ahogy voltam, a vértől csatakos hasamra rátették az ultrahangot, egy csomó ember nézte, majd az orvos megszólalt: „Ez még éppen egy stabil keringés! Azonnal vegyük ki a gyereket”

Tiszta vér voltam, cafatokban lógott a hajam a vértől, egész testemre rá volt tapadva a vér, kezem-lábam, hasam, hátam, mindenem véres volt, még a körmöm alatt is vér volt, a hordágy, amin bevittek, egy merő vérfürdő volt.

Azonnal áttoltak a műtőbe, ott bemosakodva várt a team, mivel a mentőorvos már útközben felvette velük a kapcsolatot, és előkészített műtőben várhattak.

Levágták rólam a felső ruházatot is, és úgy, ahogy voltam, vértől csatakosan átemeltek a műtőasztalra, egyszerre szúrtak új vénákat a karomon, tettek fel katétert, és fertőtlenítették le egy sávban a hasam, valaki nyomni kezdte a torkomat, hogy ne hányjak, míg a tubust le nem nyomják torkomon, és már el is altattak.

De még megkérdezték bátorításul, hogy hogy fogják hívni a babámat. Sírva mondtam ki a nevét. Varga Vendel…

Valóra vált rémálom

Az előszobába lépve a mentők azonnal elszörnyedtek a látványon, kérdezték, mikor kezdődött mindez, mondtuk, hogy éppen pár perce, amikor telefonáltunk. Egyikük vérnyomást mért, a másikuk vénát próbált szúrni infúzióhoz.  A vérnyomásom 60 volt akkor, és kezdtem elveszíteni az eszméletemet, de közben zokogtam és kiabáltam, vagyis kiabálva sírtam, könyörögtem, hogy vigyenek kórházba, mert meghal a babám. A nagy vérveszteség miatt a vénáim össze voltak esve, nem sikerült vénát szúrniuk, hangosan káromkodtak, és próbálkoztak tovább. Össze-vissza szurkálták a karom, később az egész jobb alkarom egy merő lila folt lett. Peti hozott egy állólámpát, és az alkaromra irányította a fényét, mert azt is mondták, hogy nem látnak jól. Végül sikerült a vénaszúrás, addigra én már félig, illetve annyira sem voltam magamnál, és elkezdték önteni belém az infúziókat. Az x-edik infúzió után kitisztult újra előttem a kép, ismét elkezdtem kiabálni/sírni/könyörögni, hogy mentsék meg a babát, vigyenek kórházba, hiszen a vér továbbra is ömlött belőlem (a mentők szerint kb. 2 liter vért veszítettem, és a vérveszteség tovább folytatódott). Egyfolytában mondogatták, hogy nyugodjak meg, hogy az egyetlen, amit tehetek, hogy megnyugszom, és megtesznek mindent, de nem vihetnek még kórházba, stabilizálni kell az állapotomat.

Iszonyú, elmondhatatlan érzés volt, soha életemben nem éreztem ilyen mértékű félelmet és kétségbeesést. Kiabálva-sírva kérdezgettem, hogy túléli-e ezt a baba, van-e esély, hogy túléli, nem tudják, mondták, de ha van is esély rá, csak akkor sikerülhet, ha nekem tudnak segíteni.

Nem tudtam megnyugodni, sírtam, kiabáltam, zokogtam. Kérdeztem, hogy én túlélem-e. Nem válaszoltak.

Lili közben sírt, zokogott, a szobájába futott, majd a nappaliba, mintegy bástyaként ledobálta maga köré a párnákat a kanapéról, majd vissza a szobájába, s onnan kiabált Petinek. „Apa, megnyugodtam!” – kiabálta többször hisztérikusan, sírva. Peti rohangált közöttünk, egyszer a mentőknek segédkezett az előszobában, aztán meg Lilihez ment, hogy próbálja nyugtatni.

Én- amikor képben voltam – egyre csak sírtam, és könyörögtem, hogy azonnal vigyenek kórházba. Olyan horrorisztikus volt az egész, semmi esélyt nem láttam arra, hogy a babám egy percig is túlélhette mindezt. És minél több idő telt el, annál nagyobb volt a kétségbeesésem.

Közben megérkezett a készenléti ügyelet és a rohammentő is, mindebből én csak azt tapasztaltam, hogy egyre többen vannak felettem. Később tudtam meg, hogy összesen 7-en voltak: 2 orvos és 5 mentő.

A rohamkocsival érkező orvos a másik karomon is azonnal vénát szúrt, és így már két oldalról öntötték belém a folyadékot, ampullákat törtek, tehát gyógyszereket is adtak, illetve oxigéncsövet kaptam az orromba.

Levágták rólam a vérben úszó, csatakos ruhát alulról, az orvos megvizsgált, mondta, hogy a szülés nem indult meg.

Nagyon hangosan, kiabálva sírtam, mert még mindig éreztem, hogy időközönként zúdul belőlem a vér, vér és lepénydarabok öntenek el. Kérdeztem a rohamkocsis orvost is, hogy túlélheti-e a baba, de nem válaszolt. Újra kérdeztem, nem válaszolt. Sem ő, sem a többiek. Akkor elkezdtem Petihez kiabálni riadtan, kétségbeesetten, hogy „Miért nem válaszolnak? Miért nem válaszolnak?”. Peti meg csak állt meredten, továbbra is alsónadrágban, és elfehéredve hajtogatta, hogy „nem lesz semmi baj, nem lesz semmi baj”, én meg kiabáltam, hogy „de, nagyon nagy a baj!”.

Belém töltöttek még jó pár infúziót, közben hol magamnál voltam, hol nem, de egyszer csak megint letisztult a kép, és akkor szóltam, hogy csak választott vért kaphatok autoimmunitás miatt, és van róla papírom meg kártyám. Az orvos elmondta, hogy sajnos a rohamkocsiban nem tudnak vért adni, a kórházig ki kell bírni, és keresse elő Peti a kártyát. Peti azonnal adta is, tudta, hogy a tárcámban tartom. Sírtam, hogy miért nem visznek már kórházba (addigra eltelt már vagy 20 perc is), nem kap levegőt a babám, mert levált a méhlepény, nem fogja túlélni. Erre azt mondta az orvos, hogy ha kap még bármit a méhlepényen át, akkor kap mindent, amit én is kapok, a folyadékokat és az oxigént is. Amíg fenn tudják tartani az én keringésem, addig az ő keringése sem fog összeesni, ha még összeköttetésben vagyunk.

Elkezdett szétcsúszni a világ, lelassult a környezet, lecsitult a páni félelem, lassítva érzékeltem a körülöttem történteket, magamnál voltam, de alig bírtam beszélni, kiabálni sem volt erőm, csak csendben sírni. Megkérdeztem, adtak-e valami nyugtatót (azt hittem, attól lassult be annyira minden). „Nem” - válaszolta nagyon borús arccal a fölém hajoló orvos. Még mindig infúziókat kaptam, s közben állandóan kértek, hogy beszéljek, mondjam, hogy hogy vagyok, változik-e valami abban, amit érzek.

Torz foltokban kezdtem látni, és veszítettem el az eszméletemet, megfordult a fejemben, hogy elköszönök Petitől, nem tudtam, túlélem-e, beszélhetek-e még vele…. De aztán úgy döntöttem, nem fogok búcsúzkodni, és nem is tettem.

Újra megkérdeztem, hogy élhet-e még a baba. Azt mondta az orvos, hogy mindent azért tesznek, hogy megmentsenek bennünket, és sajnos nem tudja megnézni, hogy él-e a baba, nincs náluk doppler. A náluk lévő sztetoszkóppal nem biztos, hogy érzékelnék a magzati szívverést, és ha nem, az sem jelentene semmit….. Peti később mesélte, hogy meghallgatták a hasam sztetoszkóppal, és nem hallottak semmit, de én erre nem emlékszem.

Rengeteg infúzió után, egy viszonylag stabil pillanatban úgy döntöttek, elindulnak velem a kórházba. Páran kimentek a hordágyért, nyitva hagyták az ajtót. Én közvetlenül az ajtó előtt, az előszobában feküdtem a kövön. Nagyon-nagyon fáztam, reszkettem, remegtem, egész testemben vacogtam. Mondták, hogy a mentőben majd nagyon betakarnak, és fűteni is fognak. Kérték Petit, hozzon takarót, betakartak, hozták a hordágyat és még takarót. Infúzióstul, oxigéncsövestül átemeltek a hordágyra, és kivittek a rohamkocsiba.

Addigra az utcában jó kis csődület lett (én akkor ebből semmit nem láttam), mert a három mentőautótól szinte be sem tudtak hajtani az utcába a lakók. Az egyik utcabéli apuka kérdezte az egyik mentőt, hogy mi történt, a kismamával van-e gond, vajon beindult a szülés. „Sajnos nem” -volt a válasz.

Petit két szomszéd is megkérdezte, hogy mi történt, tudnak-e bármiben segíteni. Peti azt mondta, hogy köszöni, hogy segíteni akarnak, de most nem akar beszélni.

Később mesélte nekem a szomszéd, hogy Peti szinte nem volt magánál (egyébként még mindig alsónadrágban volt – februárban), nagyon féltek, hogy mi lesz vele, ha elindul autóval utánunk a kórházba, de elzárkózott a segítségnyújtástól.

the final countdown

Peti aznap még délután hazaért a munkából (nem csak késő este esett be). Nagyon szerettem az ilyen napokat, amikor teljesen együtt tudott lenni a család, sokat játszottunk Lilivel, akadálypályát építettünk, táncoltunk, énekeltünk. Lili is mindig sokkal boldogabb, amikor mindkét szülőjét maga mellett tudhatja. Ajándékot is kaptam, egy új mobiltelefont, a saját műkörmösöm által kidíszítve (Peti intézte), mivel a régi telefonom elég megbízhatatlan lett, és többször is említettem Petinek, hogy félek attól, hogy pont akkor adja majd be a kulcsot, amikor szülni kell menni, és nem fogok tudni szólni senkinek. „Most már szülhetek” – mondtam komolytalanul.

Nagyon jól telt az este. Lili kedvenc vacsiját készítettem el, megvacsoráztunk, majd felálltam az asztaltól, hogy elpakoljam a tányérokat.

És akkor elkezdődött a horror. 

A konyhába mentem elpakolni, amikor – minden előzmény nélkül – egyszer csak elkezdett ömleni belőlem valami. Ismerős volt az érzés, Lilivel is ilyen volt, amikor zúdult a magzatvíz. Lenéztem: nem magzatvíz volt. Sűrű, sötét, tömény, darabos vér, egy tócsában alattam. Iszonyatosan megrémültem.

Elkezdtem kiabálni Petinek, hogy azonnal hívja a mentőket, mert ömlik belőlem a vér. A rémületem elhatalmasodott, ahogy a vérrel átitatódott ruhámat és a nagy vértócsát néztem. Mentem pár lépést Peti felé, s akkor újra elöntött a vér. Zúdult, mint a vízesés. Sokkot kaptam. Sírva kiabáltam, hogy ömlik belőlem a vér, levált a méhlepény, gyorsan segítség kell, mert meg fog halni a baba. Közben a vér újra és újra elöntött. Tél volt, két kismama leggings volt rajtam, de mintha semmi sem állná útját, úgy folyt a kőre belőlem a vér, és zúdultak a méhlepénydarabok.

Peti azonnal hívta a mentőket, a diszpécser kérte, hogy távolodjon kicsit el tőlem, mert nem hall mást, csak a zokogásomat, kiabálásomat. Lili szintén hangosan zokogni kezdett, és kétségbeesetten futkározott a nappaliban. Az előszobába futottam, hogy ott várjam a segítséget, újra elöntött a vér, és akkor én már a földön feküdtem a kövön, sírva-kiabálva, sokkos állapotban, miközben alattam nőtt a vértócsa, és jöttek ki belőlem a méhlepény-darabok.

Peti újra hívta a mentőket, mondván, hogy nagyon nagy a baj, nagyon vérzek, biztosították, hogy azonnal érkezik a segítség, majd alsónadrágban kirohant az utcára, hogy várja őket. Abban a pillanatban hangos szirénázással meg is érkeztek, az első telefonálástól számítva összesen 4 perc alatt. 

VÍZiók....

Pár furcsa dolog is történt a terhességem alatt. Az egyik az volt, amikor Vendel nevét „megálmodtam”. A férjemmel, Petivel, már az első terhességem alatt megállapodtunk abban, hogy ha fiunk születik, a Marcell nevet adjuk majd neki. Ez olyannyira fix volt, hogy most egyáltalán nem gondolkoztunk neveken, tuti befutó volt a Marcell.

Aztán az egyik éjszaka, a semmiből beugrott egy név: Vendel. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy vajon miért villant be csak úgy egy név az agyamba, de akárhogy gondolkoztam, egyetlen egy Vendelt sem ismerek, még csak hallomásból sem. Viszont mégis ismerős volt…. Reggel, mikor felébredtünk, az első, amit Petinek mondtam: „Vendelnek hívják a babánkat”.

Petinek nem tetszett a név, illetve idegenkedett tőle, de én makacsul tartottam magam, és nem mutattam kompromisszumkészséget. J A terhesség harmadik harmadára aztán már Peti is megszerette a nevet, ami a fiunkhoz tartozik.

A név jelentésének csak a szülést követően néztem utána:

„Sorsát a győzni akarás és a harckészség fogja vezérelni. Minden ellenállást megpróbál leküzdeni. Magabiztosan valósítja meg céljait. Nem tűr megalkuvást, és nem viseli el a kudarcot. Életfeladata a gyengék segítése és támogatása.”

A másik megemlítendő furcsaság, hogy amikor már jócskán nagy volt a pocakom, Lili két alkalommal is a következőket mondta nekem (mindkétszer itthon voltunk):

„Anya, mi folyik végig a lábadon? Valami folyik végig a lábadon” „Honnan folyik, Kincsem?” „Onnan folyik, Anya, a feneked felől.” Természetesen rám hozta mindkétszer a frászt, s én riadtan néztem le, hogy talán folyik a magzatvizem. De nem folyt semmi.

Aztán mondtam is Petinek, hogy kíváncsi vagyok, hogy megint úgy indul-e be a szülés, hogy itthon folyik el a magzatvíz, mert ha igen, akkor Lili azt látja előre.

És a legfurcsább dolgok aznap történtek, amikor Vendel megszületett. Délelőtt játszóházban voltunk Lilivel, és ott egy ismerős-barátnő anyukával, Anitával beszélgettem. Fene tudja miért, de irtó borúsra fordult a beszélgetésünk, cseppet sem játszóházi témára. Semmi apropója nem volt, mégis arról kezdtünk beszélni, hogy milyen esendő az ember, milyen törékeny az élet, és milyen szörnyű az, amikor egyik pillanatról a másikra történik tragédia. Hogy milyen könnyen véget érhet egy élet. Szinte suttogva beszélgettünk, nehogy a többi anyuka hallja sötét témánkat, de valamiért nem tudtunk szabadulni a gondolattól.

Aztán hazaérve elfelejtettem a borús gondolatokat, folytattuk Lilivel a szokásos napunkat: ebéd, majd alvás, uzsonna, utána játszótér…. vagyis a játszótér helyett az alábbi beszélgetés zajlott le közöttünk:

-          Na, Kicsim, megeszed az uzsit, és aztán megyünk ki a játszótérre a barátaidhoz!

-          Én inkább itt megvárom, míg kibújik Vendel…. Hátha kibújik!

Február 4-e volt, kedd. 35 hetes 2 napos kismama voltam.

Placenta previa - Aggodalomra semmi ok!

Vendellel való terhességem részben könnyebb volt, mint a lányommal, Lilivel. Most vérezgetések nem jelentkeztek, s a jóslófájások is csak jóval később kezdtek ijesztgeni. Valamint nem 40 fokos hőségben kellett végigszenvednem az egész időszakot. Azzal azonban nem számoltam előre, hogy milyen nehéz lesz egy 2 éves gyerek mellett egy pocakosságot végigcsinálni. Nosztalgiával gondoltam vissza az első terhesség időszakára, amikor semmi más dolgom nem volt, mint hogy magammal foglalkozzam. Most viszont egész álló nap Lili nyomában jártam, jöttem-mentem, játszottam vele, szórakoztattam, emelgettem, programokra vittem. Akkor is, amikor alig bírtam kikelni az ágyból a gyötrő hányinger miatt, akkor is, amikor elviselhetetlen meleg volt az árnyék nélküli játszótéren, és én majd’ leszédültem a homokozó széléről, akkor is, amikor az ónos esőtől korcsolyapálya volt a járda, akkor is, amikor menni alig tudtam a fáradtságtól, s akkor is, amikor már a pocakom sétáltatott engem.

Összességében azonban jól éreztem magam, semmi fizikai problémám nem volt.

Mégis valahogy úgy alakult, hogy ahányszor vizsgálatra mentem, annyiszor találtak valami apróságot, valami eltérést, valami kisebb gondot.

A 18 hetes ultrahangon az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központban Hajdú Krisztina megállapította, hogy a méhlepény a mellső falon tapad, és egy kicsit rálóg a belső méhszájra (diagnózis: placenta previa), de emiatt nem kell aggódni, mondta, ahogy nő majd a méhem, a probléma megoldódik, arrébb kerül a méhlepény. Kérdésemre elmondta még, hogy ha mégsem változik a helyzet, az a szülésnél okozhat majd problémát, s lehet, hogy nem szülhetem meg természetes úton a babát. A terhesség alatt nagyon ritkán okoz gondot, de ha bármikor vérzést tapasztalnék, azért rögtön menjünk kórházba. De kár ezen aggódni, meg fog oldódni a dolog.

Később a nőgyógyászom ugyanezt mondta, aggódni tehát nem aggódtam.

Egyéb gondok is jelentkeztek, mint pl. pajzsmirigy alulműködés, vérszegénység, a belem mérsékelt gyulladása (gyulladásos bélbeteg vagyok már kb. 15 éve) méhnyak megrövidülés a 23. héten, toxoplazma pozitivitás (amiről később kiderült, hogy mégsem pozitív), és egyszer irtó beteg is voltam, vírusos hörgőgyulladásom lett.

Nem aggódtam egyáltalán, mert mindig minden időben derült ki, és így időben kezelve is lett.

Egy dolog kezdett már picit idegesíteni: a méhlepény helyzete hónapok elteltével sem változott. Placenta previa változatlanul. Komoly bizonytalanság volt azzal kapcsolatban, hogy a méhlepény éppen csak rálóg-e a méhszájra, vagy jelentősebben fedi. Ugyanis az ultrahang - ebből a szempontból - becsapós volt, volt olyan nézet, amelyben úgy tűnt, alig éri el a méhszájat, és lehetett olyan szögből is nézni, amely szerint teljesen fedte azt.

Az orvosom azonban továbbra sem aggódott miatta, még 30 hetesen is úgy vélte, meg fog oldódni a dolog, így aztán nem aggódtam én sem. Vérezgetéses tünetem ugyanis továbbra sem volt.

Bár olvastam a neten a tapadási rendellenességről elég ijesztő dolgokat, mely szerint, ha vérzés lép fel, az anya és a baba élete is veszélybe kerülhet, azonban mindenhol az állt, hogy az ilyesfajta szövődmény valóban rendkívül ritka. 200 nőből egynél tapad rossz helyen a méhlepény, s ezeknél az eseteknél 1:1000-hez az esélye annak, hogy életveszélyes szövődmény alakuljon ki.

A probléma egyébként abból áll, hogy a terhes méh naponta többször is összehúzódik, mely összehúzódások hatással vannak a méhszájra, tágítják, puhítják azt. Ha a méhlepény részben vagy egészben fedi a méhszájat, egy-egy ilyen összehúzódás nem csak a méhszájat, de az ott lévő lepényt is „megmozgathatja”, a méhlepény azonban nem rugalmas, ezért bevérezhet, majd az a rész elhalhat, nem táplálva teljeskörűen tovább a babát. A baba a méhlepényből él, táplálkozik, lélegzik. Ezért, ha bármikor vérzés lép fel, meg kell vizsgálni a méhlepény és a baba állapotát.

Miért lenne gond, ha eddig sem volt?